20. századi lakóhelyek

A 20. század kimagasló alkotóiról monográfiák tucatjai jelennek meg, könyvtárakat tölt meg a modern építészet története, ehhez képest a század építészetének rendkívüli sokszínűségéről kevés az olvasnivaló. A Habitatio tananyag kísérlete megpróbálja a 20. század építészeti irányzatait minél teljesebben bemutatni és vázlatosan rendszerezni.

A 20. század építészetéről mindenki azt gondolja, hogy jól ismeri: nagy üvegfelületek, dísztelen falak, kis belmagasság. Vasbeton és látszóbeton. Lakótelepek. Kelet-Európában sokan szocreálnak mondják, mások modernizmusnak, a műveltebbek a funkcionalizmusról is hallottak. Az építészet kedvelői a leegyszerűsített történetet is elmondják: a 19. századra jellemző oszlopos-párkányos-timpanonos homlokzatokat a századfordulón felváltották a szabadon formált, növénydíszes épületek, majd a két világháború között megérkezett a modern, amely pár évtized alatt gyakorlatilag az egész világot meghódította. 

Voltak mindig helyhez és kultúrához kötődő változatok, természetesen más modern ház épül egy mexikói milliárdos vagy egy átlagos japán városlakó számára, és voltak nagyobb megingások is, mint például a nyolcvanas évek posztmodern mozgalma. De a lényeg, a funkciókon alapuló térszervezés kitartott a század végéig, és tart még ma is.

Volt azonban más is. Oszlopokkal és timpanonokkal találkozunk a húszas években Skandináviában, a harmincas-negyvenes években olasz, német és orosz városokban, az ötvenes években a szocialista országokban, majd később a posztmodern idején, és azóta is az egész világon. Különböző okokból, de valahol mindig felbukkan a klasszicizmus, és nem csak mint a modern építészet hagyománytisztelőbb változata. Ennél sokkal többről van szó.

Ahogy a klasszikus formálás iránti igény, ugyanúgy a szabad kifejezés vágya sem szűnt meg a szecesszió, a Jugendstil vagy az art nouveau elmúltával. Európa közepén az expresszionista szemléletű építészet számos nemzeti változata jelent meg a húszas években, majd a harmincas években egyszerre több földrészen hódított az art deco stílus, az organikus építészet egymással is vitában álló amerikai és európai irányzatai végigkísérik az egész évszázadot.

Ellentmondásnak tűnik, hogy a 20. század a modernizmus százada volt, miközben mindkét fontos előzménye, a klasszikus és az expresszív kifejezésmód számos irányzattal folyamatosan jelen van. Az ellentmondás feloldódik, ha a sok stílust és izmust közelebbről megvizsgáljuk, különös tekintettel arra, hogy milyen széles körben terjedtek el.

rendszerezések

Minden elméleti író vágya, hogy a tárgyalt stílusokat, irányzatokat, iskolákat egy átfogó rendszer részévé tegye, kiemeljen jellemző gondolkodásmódokat, majd az egyes alkotókat és műveiket besorolja a rendszer megfelelő helyeire. A választott három példa is ezt teszi, de egymástól meglehetősen különböző módokon. Az alábbiakban szó lesz Kenneth Frampton kötetéről (Modern Architecture: A Critical History, 2007), Charles Jencks „evolúciós fájáról” (Jencks’s Theory of Evolution: an overview of twentieth-century architecture, Architectural Review, July 2000) és Adrian Meyer kis könyvének mellékleteként kiadott evolúciós ábrájáról (Adrian Meyer, Susanne Kuhlbrodt, Beat Aeberhard: Architecture – a Synoptic Vision, 2008). 

A három rendszerben lényegében közös az érintett építészek köre, az egyes irányzatok (vagy izmusok) elnevezése és értelmezése, az építészek és művek irányzatokhoz sorolása. Persze mindegyik szerzőnek vannak egyéni preferenciái, szimpátiái és antipátiái, amelyek többnyire már a válogatásból kiderülnek. Ezek érdekesek, időnként meglepőek, de a rendszerezés szempontjából nincs különösebb jelentőségük. Az elvi különbség a szemléletben és a hangsúlyokban nyilvánul meg. 

Kenneth Frampton

Frampton 1980-ban kiadott és 2007-ben bővített könyvének 37 fejezete laza időrendben sorakozó, egymással összefüggő, hosszabb-rövidebb esszékből áll. Az első öt fejezet történelmi bevezetőnek tekinthető, a további 32 fejezetből 14 a modern építészettel foglalkozik, négy a modern közvetlen előzményeivel, hat a századforduló környékének expresszív irányzataival, kettő az építészet forradalmi mozgalmaival, további kettő a klasszicizáló irányzatokkal. A négy utolsó fejezet egyike a modern építészetet megújító kritikai regionalizmust, a többi három a posztmodern építészetet és a posztmodern utáni reflektív modernt tárgyalja.

Ahogy a számok is mutatják, Frampton széles körben ismert és elismert műve nem a 20. század építészetének átfogó története. Ez a könyv a modern építészetről szól, minden más irányzat csak akkor kap jelentőséget, ha hozzá tud tenni a modernizmus történetéhez – akár mint előzmény, akár mint változat, vagy éppen kontraszt. A modern utáni korból is csak az érdekes számára, ami annak folytatását, folytathatóságát bizonyítja.

Charles Jencks

Információmennyiségével és bonyolultságával első látásra ijesztő lehet Charles Jencks ábrája, amely az Architectural Review 2000 júliusi számában, egy négyoldalas cikk részeként közölt, holott a tisztázás szándékával készült. Jencks a világ 400 meghatározó építészének életműve alapján alkotott és fűzött fel öt szálra hol lazábban, hol szigorúbban körülhatárolt csoportokat. Az öt vezérfonal meghatározására olyan kifejezéseket használ, amelyek az általános gondolkodásmódra utalnak (logical, idealist, self-conscious, intuitive, activist), de a tartalmuk építészeti jellegű (építészek, trendek, irányzatok). 

Az ábra nem egyszerűsíthető; nem lehet pontosan leírni, mit jelent a logical (logikus) vagy az idealist (idealista) kategória, de egyértelmű, hogy a funkcionalista vagy a modern irányzatok a logikus és idealista sávba esnek. Az is nyilvánvaló, hogy a klasszicista irányzatok a self-conscious (öntudatos) sávban, az expresszív irányzatok pedig az intuitive (intuitív) és az activist (aktivista) sávban találhatók.

A hatodik sávról nem esett szó, pedig ez a legszélesebb: az unselfconscious (öntudatlan) építészet határozza meg a környezetünk 80 százalékát. Ezek az épületek nem feltétlenül csúnyák vagy érdektelenek, csupán nem építészeti-esztétikai elvek mentén jöttek létre.

Adrian Meyer

Meyer a zürichi ETH építészkarának professzora. 2008-ban írt Architecture – a Synoptic Vision című könyvének melléklete egy nagy, kihajtogatható ábra a 20. század építészeti irányzatairól, amely azt a reményt kelti, hogy létezik egyfajta rend, el lehet igazodni a 20. század számtalan irányzata között. 

A diagram idővonala függőleges: felül a modernizmus előzményei találhatók, középen a modern építészet három fő vonulata – a modernizmus/klasszicizmus, a dogmatikus (funkcionalista) modernizmus és az expresszív modernizmus –, az alsó harmadában a ma is aktív reflektív modernizmus. Az időbeli eligazodást segítik a világháborúk és nagyobb válságok halványszürke sávjai, további támpontokat jelentenek az idővonalon feltüntetett korszakok, publikációk, események és művészeti mozgalmak.

Az ábrán kisebb-nagyobb foltok és csoportok találhatók, a számuk nem éri el az ötvenet. Ezek a csoportok lehetnek irányzatok, iskolák, vagy nagyobb, összefoglaló halmazok. Bizonyos irányzatok helye egyértelmű, mások két nagyobb csoport közé esnek, és vannak, amelyek az ábra szélén helyezkednek el. Utóbbira példa Frank Lloyd Wright építészete, amely a diagram bal szélén kapott helyet, ami jelentheti azt is, hogy teljesen független a három nagy csoporttól, de azt is, hogy egy térbeli ábrán valahol a három csoport között kapna helyet. Mivel Adrian Meyer könyve a 20. századi építészet térszervezéséről szól, és a könyvben semmi nem utal magára az ábrára és annak értelmezésére, a továbbgondolás az olvasó joga és kötelessége.

Habitatio

2014 őszén a Lakóhelyek elemzése tantárgy témája a 20. század volt, az előkészületek során találkoztunk Adrian Meyer ábrájával. Az ábra egyszerűsége annyira vonzónak tűnt, hogy onnantól kezdve minden előadást erre építettünk, mintha csak tesztelni akarnánk, hogy valóban segíti-e az eligazodást. 

Meyer rendszere fél év után sem veszített a népszerűségéből, a modernizmus három ága pedig jó alapot teremtett arra, hogy belefogjunk egy példatár kidolgozásába. Az ábra 50 kisebb csoportjához 220 építész neve tartozik; azt tűztük ki célul, hogy minden irányzathoz és tervezőhöz találjunk lakóépületeket, lehetőleg különböző korokból, különböző épülettípusokhoz tartozókat. 

A gyűjtemény folyamatosan bővült, újabb építészek és irányzatok kerültek be, az 1900 és 2000 között épült lakóházak száma megközelítette a nyolcszázat. A Habitatio tananyag 40 példáját – többlépcsős szűkítés után – ebből az anyagból válogattuk ki. A válogatás két, egymásnak sokszor ellentmondó szempont alapján történt: a példák reprezentálják a 20. század építészetét, ugyanakkor tudatosan kerültük a széles körben publikált, ikonikus épületeket.

Elképzelhető, hogy a Habitatio az egyetlen olyan építészeti gyűjtemény, amelynek 20. századi példái között nem szerepelnek Mies van der Rohe vagy Le Corbusier művei. Szerencsére ezeket az épületeket már alaposan feldolgozták, így nem maradnak ki teljesen: a 40 saját példa mellett 120 épület linkekkel szerepel, ezek feléről magyarul is lehet olvasni a Lakóépülettervezési Tanszék digitális tananyagai között.

A Habitatio tananyag hat nagy csoportja 4+2 rendszerű. Alapvetően Meyer felosztását veszi alapul, de bizonyos példák nem találták a helyüket a rendszerben; így kaptak külön csoportot az utópisztikus, rendszerelvű tervek. A bővítéssel kialakult négy csoport a funkció, forma, tradíció és utópia elnevezéseket kapta, a közöttük elhelyezkedő átmenetekre két további kategória született: a szintézis és az ellentmondás.

A hat csoport nem azért jött létre, hogy minden házat, építészt vagy irányzatot be lehessen sorolni ezek valamelyikébe. Ellenkezőleg: a csoportok a jellemző építészeti gondolkodásmódokra hívják fel a figyelmet, ehhez nyújt segítséget a kapcsolódó irányzatok, építészek és épületek megjelölése. Sok épület besorolása éppen az átmenetek értelmezése miatt nem egyértelmű; könnyen lehet, hogy Hans van der Laan Naalden-házát egyesek a tradíció blokkba tennék, miközben mások szerint inkább a szintézis lenne a helye. Szerencsére a Habitatio csak eszközöket próbál adni a viták lefolytatásához, a viták eldöntése nem célja.

6 CSOPORT, 6 GONDOLKODÁSMÓD

Mint az eddigiekből is látszik, a Habitatio rendszerét Adrian Meyer munkája inspirálta. Talán akkor sem tévednénk nagyot, ha Vitruviusra hivatkoznánk, ugyanis Hajnóczi Gyula interpretációjában így szól Vitruvius aranyszabálya: az építkezéseket úgy kell végezni, hogy gond fordíttassék a tartósságra (firmitas, soliditas), a célszerűségre (utilitas) és a szépségre (venustas, elegantia) is. Kétezer évvel később a tartósságot a klasszikus szerkesztés (modernism/classicism) képviseli, a célszerűséget a funkcionalizmus (dogmatic modernism), a szépséget a kifejező formálás (expressive modernism). 

Minden jó épület tartós, hasznos és szép, és mindezt olyan természetesen teszi, hogy e három tulajdonság léte csak akkor tűnik fel, ha valamelyik túl nagy hangsúllyal van jelen a többihez képest. Bár minden épület lehet egyszerre tartós, célszerű és szép, a bunkerektől elsősorban szilárdságot (soliditas), az átmeneti szállásoktól használhatóságot (utilitas), a villáktól eleganciát (elegantia) várunk el.

Vitruvius hármasságán kívül van még egy fontos tulajdonság, amely a többihez hasonlóan magától értetődő: minden épület rendszerként értelmezhető, általában terek rendszereként. Erre is igaz, hogy csak akkor tűnik fel, ha kiemelkedő fontosságra tesz szert. Megjelenése az utópiákhoz kapcsolódik, és ez nem véletlen: a részletek szintjén nem elképzelhető jövő problémáinak megoldásához első lépésben egy struktúrát érdemes létrehozni, lehetőleg cserélhető, a későbbi igények szerint alakítható elemekkel.

A Habitatio négy alapkategóriája közül az első a funkció (párhuzamok: dogmatic modernism, logical, utilitas), a második a forma (párhuzamok: expressive modernism, intuitive, venustas, elegantia), a harmadik a tradíció (párhuzamok: modernism/classicism, self-conscious, firmitas, soliditas), a negyedik az utópia.

A fenti négy kategóriával és a közöttük elhelyezkedő átmenetekkel bemutatható lenne a 20. század összes irányzata, a példákat több-kevesebb pontossággal el lehetne helyezni, mégis célszerű két további kategóriával kiegészíteni a rendszert. Az egyik a szintézis: itt kapnak helyet az építészet nagy egyéniségei, akik sajátos látásmódjuk folytán képesek különböző gondolkodásmódokat egységbe forrasztani. A másik az ellentmondás, a mindent megkérdőjelező, az egyes gondolkodásmódokat egymással ütköztető építészeti attitűdök csoportja.

A következő fejezetek irányzatokon és példákon keresztül mutatják be a hat gondolkodásmódot. Minden fejezethez tartozik egy idővonal, amelyben a 40 feldolgozott épületen kívül a szövegben hivatkozásokkal megjelölt nemzetközi és hazai példák is szerepelnek. A fejezetek szerkezete nagy vonalakban megegyezik, de a témák különbözősége folytán az alapvetően kronologikus rendszert több helyen is felülírják a földrajzi hely és a tematika sajátos szempontjai.

funkció

Bár a mezőgazdasági épületek bizonyos értelemben mindig is szigorúan funkcionális szempontokat tükröztek, és a 19. század ipari építészete is a gyártási tevékenységekből és azok igényeiből indult ki, az általános értelemben vett funkcionalizmus, mint építészeti gondolkodásmód, csak a 20. században alakult ki és vált uralkodóvá. Mondják modern építészetnek, modernizmusnak, nemzetközi stílusnak (International Style), de az új tárgyilagosság (Neue Sachlichkeit) is a funkcionalizmus egyik megnyilvánulása, mint ahogy a Bauhaus vagy a brutalizmus is ehhez tartozik. Adrian Meyer rendszerében a dogmatic modernism – amely magyar fordításban sokkal inkább elvszerű vagy tiszta, mint dogmatikus – szintén a használatból, a működésből kiinduló építészeti tervezést jelenti.

A funkcionalizmus első ismert megfogalmazása 1896-ból való, szerzője Louis Sullivan amerikai építész, aki leírta: form follows function, magyarul: a forma követi a funkciót. Ez nem azt jelenti, hogy a forma alárendelt szerepet kapna, ahogy azt sem, hogy a funkció megváltozása mindenképpen az épület átalakítását hozza magával; csupán annyit, hogy a tervezés középpontjába a térhasználat került. A funkcionalizmus alapjában véve egy térszervezési-esztétikai rendszer, amely lakóházak esetében annyit jelent, hogy a terek mérete, megvilágítása, csoportosítása és kapcsolatai az elképzelt optimális használathoz igazodnak.

A modernizmus építészei alapvetően egyetértettek a funkcionalizmus elveiben, a nemzetközi stílus gyorsan teret nyert és erős sztenderdeket alakított ki, de ez korántsem járt azzal, hogy a világ építészei minden helyen és időben ugyanazt gondolták és ugyanazt tervezték volna. Ez a fejezet a funkcionalizmus történetéről, a modern gondolkodás színeváltozásairól szól, példákkal, hivatkozásokkal, rövid leírásokkal és az egyes irányzatok meghatározásaival.

előzmények

Raumplan

Adolf Loos által megfogalmazott tervezési filozófia és gyakorlat, amely – szakítva az alaprajzok és a szintek hagyományos kezelésével – a használati terekkel szemben támasztott egyedi igényekből kiindulva szinteltolásokkal, változó belmagasságokkal és dinamikus térkezeléssel hozza létre az épületek belső tereit.

Kevesen tettek annyit a modern gondolatok születéséért és népszerűsítéséért, mint Adolf Loos, aki folyamatosan harcolt az öncélú díszítés és historizálás ellen, és aki olyan biztos volt a céljaiban, hogy nem volt szüksége harcostársakra: ő maga volt az irányzat. Egyedi stílusa csak részben mondható funkcionalistának: az általa létrehozott terek a használatból következtek ugyan, de Loos nem alkalmazta a nappali és háló tércsoportok szigorú elkülönítését, és még a harmincas évek elején sem használt szalagablakot. Az 1906-os Villa Karma különleges, korát megelőző épületbővítés, de térszervezésében még csak előzménynek tekinthető, míg az 1928-as Villa Moller már igazi raumplan.

A raumplanhoz nem közvetlenül, de korának funkcionális gondolkodásához erősen kapcsolódik Henri Sauvage 1913-as Gradins Vavin épülete. A szociális funkcióval a földszinten közfürdővel) kibővített párizsi foghíjépület radikális tömeg- és térképzése egyrészt az utcai benapozás minél jobb kihasználásából, másrészt az épület magjában elhelyezett uszodából következik.

De Stijl

Az azonos nevű, 1917-ben alapított folyóirat elméleti hátterével működő holland képzőművészeti és építészeti csoport. Manifesztumában a neoplaszticizmus, a geometrikus absztrakció képviseletét hirdette meg. A Theo van Doesburg által alapított csoport a két világháború között az egyik legmarkánsabb európai avantgárd mozgalommá vált, amely elveiben sok hasonlóságot mutatott a Bauhaus iskolájával.

Gerrit Rietveld sokszínű és bátor munkássága kiválóan jellemzi a modern születésének korszakát, amikor a mozgalom még nem szilárdult stílussá. Az 1925-ös Schröder House a mozgatható emeleti falakkal funkcionalista kiindulású, DIY (és szabad forráskódú!) fenyőfa bútortervei szintén. Ugyanakkor Rietveld az előregyártás egyik úttörője is volt, erre példa az 1928-as Chauffeur’s House, amellyel az utópia fejezetben fogunk foglalkozni.

a funkcionalizmus kialakulása

Deutscher Werkbund

Építészek, művészek, iparművészek és formatervezők 1917-ben alapított németországi szövetsége. A modern építészet és iparművészet kialakulásában fontos szerepe volt, és közvetlenül előkészítette a Bauhaus létrejöttét. Államilag támogatott szervezetként feladata volt, hogy a termékgyártást, a kivitelezést összekösse a szakképzett tervezőgárdával annak érdekében, hogy növeljék a német vállalatok nemzetközi versenyképességét.

A Német Werkbund nem stílust vagy irányzatot képviselt. Tagjai között egészen különböző gondolkodású építészeket találhatunk, épp ezért meglepő lehet, hogy leghíresebb seregszemléjük, az 1927-ben megépült Weissenhofsiedlung mintatelep, amelyet Mies van der Rohe irányításával hoztak létre, építészetileg egységesen a funkcionalizmust képviseli. Magyarázat, hogy a meghívott építészek köre nem fedte le a Werkbund tagságát, más országokból is meghívtak jelentős tervezőket, köztük Le Corbusier-t, J. P. P. Oudot, vagy Adolf Loost.

új tárgyiasság

Európa német nyelvű területein fejtette ki hatását az 1920-as, 1930-as években. Németországban jelent meg közvetlenül az első világháború előtt, a Deutscher Werkbund égisze alatt, azzal a célkitűzéssel, hogy a modernizálódó országnak új, modern arculatot adjon. Kezdetben a szigorú geometria, az acél és a nagy felületű üvegszerkezetek használata jellemezte, később dinamikus, expresszionista jelleget is öltött. Tevékenységének fő sodrába tartozott a két világháború között különösen fontossá váló tömeges szociális lakásépítés.

A kor legjelentősebb lakótelepeit Frankfurtban Ernst May, Berlinben Hugo Häring mellett Bruno Taut és Martin Wagner hozta létre, utóbbi tervezőpáros munkájára szép példa az 1927-es Hufeisensiedlung szociális lakóegyüttes. Mint Bruno Taut legtöbb munkája, a Hufeisensiedlung is kilép az „új tárgyiasság” szűkre szabott keretei közül, egyedi színekkel és részletekkel humanizálja a nagy rendszert, kijelöli a hangsúlyos pontokat.

Bauhaus

Walter Gropius által 1919-ben, Weimarban alapított felsőoktatási intézmény, amely részben az Arts and Crafts mozgalom nyomán, részben a modern társadalom igényeire reagálva igyekezett ötvözni az alkotóművészeteket és az ipari, technológiai területeket. Fontosnak tartotta, hogy az építészeti- és tárgyformálás alapja az elmélyült anyagismeret, a funkciók és az alkalmazott technológiák jól átgondolt integrálása legyen. A szociálisan érzékeny, dominánsan baloldali mozgalom 1933-ig, a nemzetiszocialista erők hatalomra jutásáig működhetett.

A Bauhaushoz közvetlenül csak néhány lakóépület kapcsolódik, közvetve annál több. Az első megemlítendő Georg Muche 1923-as Haus am Horn épülete, amely egy ideális mintaház prototípusa, egyben kiállítási pavilon, jellegzetes Bauhaus berendezéssel. A második példa Mies van der Rohe munkája, aki 1930 és 1933 között a Bauhaus utolsó periódusának igazgatója volt. Az 1930-ban elkészült csehországi luxusvilla, a Tugendhat House csupán a tervezője (és stílusa) által kötödik a Bauhaushoz. A harmadik példa magyar vonatkozású: a Bauhaus magyar résztvevőjének, Molnár Farkasnak az 1932-ben tervezett Lejtő utcai háza

CIAM 1-5

A CIAM (Congres Internationaux d’Architecture Moderne, 1928–1959) a modern építészet nemzetközi szervezete. A második világháború előtt öt alkalommal tartott kongresszust, a különböző országokban megrendezett ülések témája a korszerű kislakásoktól a racionális beépítéseken át a funkcionális városig és a települések rendszeréig egyre nagyobb léptékűvé nőtt.

International Style (nemzetközi stílus)

Európai gyökerű modern építészeti stílus, amely az első világháború után alakult ki Németországban, Hollandiában és Franciaországban, majd meghódította az egész világot. A stílust a használati tereken alapuló tervezés, a korszerű ipari és előregyártott anyagok alkalmazása, a színek és díszítések kerülése jellemzi. Klasszikus modernizmusnak is nevezik, ebben az eseten a klasszikus szó annyit jelent: „igazi, leginkább jellemző”.

A nemzetközi stílus és a modern mozgalom első nagy korszaka az 1920-as évek közepétől a második világháborúig tart. Erejét mutatja, hogy a különböző programok és helyszínek ellenére az elkészült épületek formai szempontból rendkívül koherensnek mutatkoznak. Erről tanúskodik a három következő példa. Elsőként J. J. P. Oudtól egy 1930-ban elkészült, kimondottan takarékos, kis alapterülető sorházakból álló szociális lakótelep, a Kiefhoek

Le Corbusier 1931-es ikonikus épülete, a Villa Savoye a párizsi elithez tartozó megrendelőnek tervezett hétvégi ház, akár a Kiefhoek ellentéte is lehetne, de formavilágukban és anyaghasználatukban nagyon kevés különbséget láthatunk. Berthold Lubetkin két családi háza Hillfield House A és B 1936-ban épült, az értő szem ugyan észrevesz elmozdulásokat az öt évvel korábbi házakhoz képest, de a lényeg, a nemzetközi stílus minden részletében tetten érhető.

a funkcionalizmus világhódítása

CIAM 6-11

A CIAM a második világháború után is folytatta munkáját. 1947 és 1956 között öt kongresszust tartottak, amelyek témái a háború utáni újjáépítés problémáitól egyre inkább a funkcionális városépítészet kritikája, majd az egész modernizmus kritikája felé tolódtak. Az utolsó, 11. kongresszus a CIAM feloszlatása mellett döntött.

Miközben a háború utáni újjáépítés a modern építészet teljes győzelmét hozta, a funkcionalizmus, illetve az International Style kisebb-nagyobb módosulásokon ment keresztül. Mies van der Rohe hétvégi háza, az 1945-től tervezett és 1951-ben megépült Farnsworth House és a szintén 1951-ben elkészült Lake Shore Drive kettős pontháza finom klasszicizmusával hívja fel magára a figyelmet: a külső réteg egy szabályos rendben kiosztott tartószerkezet, az amúgy tökéletesen funkcionális térszervezés semmilyen módon nem jelenik meg a homlokzaton.

Arne Jacobsen 1950-es Søholm I sorháza aszimmetrikus, magastetős tömegével már egy korai gesztust tesz a helyi építészeti hagyományok felé, ez az első lépések egyike a kritikai regionalizmus irányában.

Berthold Lubetkin 1954-ben elkészült Bevin Court (eredetileg Lenin Court) háza Y alakú beépítésével, a tájoláshoz igazodó folyosó- és lakásrendszerével, racionálisan szervezett kis alapterületű lakásaival, impozáns lépcsőházával és visszafogottan változatos homlokzatával a háború utáni modern építészet egyik mintapéldája. 1998-ban műemlékké nyilványtották. 2016-ra megtörtént a lakások korszerűsítése, és az épületet eredeti formájában felújították. Minden olyan, mint 1954-ben, kivéve az előcsarnokot: az ott álló Lenin-szobrot a további rongálások elől az islingtoni múzeumba szállították.

Denys Lasdun 1957-es épülete, a Keeling House nem nyersbetonból készült, de analitikus szelleme a brutalizmussal állítja rokonságba. A ház minden egysége tisztán elkülönül, láttatja magát a négy lakótorony, az összekötő folyosók, a függőleges közlekedő és külön a kinyúló lépcsőház is.

brutalizmus

Az 1950-es évek elején Angliában megjelenő építészeti attitűd, a modern mozgalom rusztikus vonulata, amely nagy plasztikai léptékekkel, a tartószerkezet és a közlekedőrendszerek markáns megmutatásával és időnkénti erőteljes hangsúlyozásával tűnik ki. Bár az irányzat neve a nyersbetonhoz (béton brut) köthető, alkalmazása nem anyagfüggő; találunk brutalista nyerstégla épületeket, de a többi iparilag előállított anyag használata sem idegen tőle.

Le Corbusier túl nagy formátumú alkotó ahhoz, hogy akár egyes munkáit is irányzatokhoz lehessen sorolni, inkább arról beszélhetünk, hogy a modern építészet több áramlata is kifejezetten tőle indult ki. Az 1952-ben elkészült Unité d’Habitation megjelenésében tulajdonképpen brutalista, miközben az alapgondolata nem a dolgok szétválasztása, hanem egy kisebb településnyi ember életének egyetlen épületbe szervezése. Az 1956-os, tisztán nyersbeton Villa Shodhan is inkább a külső egységesítésről, a belső terek összevonásáról szól, épp emiatt olyan érdekes ma is.

Az Atelier 5 építésziroda sorházas beépítése, a Siedlung Halen 1965-ben készült el, és részben a szövetszerű beépítésből, részben a korszellemből következően a strukturalizmussal rokon. A másik, szintén 1965-ben épült brutalista lakóház, a State Minister Residence João Filgueiras Lima munkája. A 20. századi brazil építészetben nem szokatlan, hogy a tervező kihasználja a (sokszor túldimenzionált) tartószerkezet esztétikai hatását; itt a két, valóban brutális megjelenésű vasbeton vierendel tartó közé szerkesztett épület elemi erőt sugároz.

Két példa a brutalizmus megszelídülésére, pontosabban annak szelídebb változatára: elsőként Oscar Niemeyer 1966-os, több ezer lakost befogadó, hullámzó tömegű épülete, az Edificio Copan. Bár azt gondolnánk, hogy 1966-ra a brutalizmus szögletes formái már oldódni kezdtek, ez a ház mást mutat; valójában 1952-ben kezdték el építeni, a tervek akkor már készen voltak. Bertrand Goldberg Marina City ikertornyaival hasonló a helyzet, a két tornyot 1964-ben és 1967-ben adták át, de a tervek 1959-ben készültek. Valószínű, hogy a funkcionalizmus megszelídítése, a kifejező formák használata egyidős magával a modern mozgalommal.

Természetesen ellenpéldát is találunk. A Feldman–Hermer–Grosskopf tervezőhármas 55 emeletes, 1975-ös Ponte City Apartments épülete Johannesburgban, noha kör alaprajzú, szelídnek semmiképpen nem mondható. És bár presztízsépítkezésnek indult, a dolgok rosszra fordultak, a kilencvenes években bűnöző csoportok költöztek ide, az épület állaga erősen leromlott. Az eredmény látványos, tökéletes illusztrációja lehet az építészeti disztópiáknak.

a funkcionalizmus megújulása

kritikai regionalizmus

A kritikai regionalizmus, melynek fogalmát Kenneth Frampton 1983-ban megjelent írása vitte be az építészeti gondolkodásba, túllépve a vernakularitás szimpla helyhez kötöttségén, egyszerre tart kapcsolatot a modernitás alapelveivel és az adott hely területi-kulturális sajátosságaival. Mediátor szerepet tölt be a globális és a lokális erőterek között.

A Kenneth Frampton tisztelői körében oly nagyra értékelt kritikai regionalizmus végül nem lett a modern építészet megmentője, csupán egy irányzat a sok közül. Sok kiváló épületet köszönhetünk neki, sok nagyszerű építész alkotott ennek szellemében; némelyikükben talán nem is tudatosult, hogy a nemzetközi modernizmust ötvözik a helyi tradíciókkal. 

Aris Konstantinidis modern építész a görög vidéki építészetet ugyanolyan jól ismerte, mint az ókori hagyományokat. Az 1962-ben épült anavisszoszi Vacation House szerkesztése klasszikus, anyaghasználata és építéstechnológiája a helyre jellemző, lineáris térszervezése funkcionalista. Míg Konstantinidis regionalizmusa kulturális gyökerű, Charles Correa 1983-as Kanchanjunga Apartments toronyházának koncepciója az indiai klíma ismeretén alapul; a tengerparti apartmanok a lakásmérettől függetlenül teraszosak és átszellőztetettek.

A kritikai regionalizmus legszínvonalasabb példáiban a helyre és a korra jellemző hatások tökéletesen összeforrnak, ezért nem a funkció, hanem a szintézis fejezetben foglalkozunk velük. Az épületek pontos és végleges kategorizálása amúgy sem lehet cél, sokkal fontosabb az értelmezés, a kapcsolatok és párhuzamok kimutatása; a legfontosabb az, hogy szavaink legyenek az elemzéshez.

high-tech

Az 1970-es években kibontakozó modernista irányzat, amely a csúcstechnológiás építőanyagok és szerkezetek kifejlődését felhasználva transzparens, az épületek teljes működését látni engedő építészeti nyelvet hozott létre. Jellemzője, hogy az addig rejtett technikai kiszolgáló szerkezeteket bevonja az épület esztétikai rendszerébe, amiből nemcsak újszerűen izgalmas terek és vizuális mintázatok születnek, de az építészeti produktumok áttekinthetőbbé és (a tervezők reményei szerint) egyszerűbben fenntarthatóvá is válnak.

A hatvanas évekre a nyugati országokban lényegében megszűnt a lakáshiány, a lakhatási problémák helyébe a lakásminőség és a lakókörnyezet kérdései kerültek. A funkcionalista építészet válságba került, megjelentek a posztmodern kritikák. Az építészek egy része a múltban keresett megoldásokat, mások az utópiákban, de olyanok is voltak, akik még bíztak a modernizmus erejében. Utóbbiak közé tartoztak a high-tech képviselői. 

Az irányzat korai példája Richard Rogers 1969-es prototípusa, a Rogers House. A könnyűszerkezetes épület homlokzati rendszere a lehető legegyszerűbb, csak tömör és üveg falakból áll. Alaprajza hasonlóan redukált: vagy egyterű, vagy sávokra osztott. A holland Benthem Crouwel Architekten 1984-es terve, a Benthem House ugyanezt a sémát követi, az épület eleve egy acél térrácsra került, könnyű acél tartószerkezetén minden felület üveg vagy szendvicspanel. A raszterre szervezett alaprajz sávos elrendezésű, a hálószobák is a minimális méretű kiszolgálósávba kerültek.

Jean Nouvel 1987-es szociális lakóegyüttese, a Nemausus Housing két párhuzamos épületből áll, a lábakra állított tömegek alatt végig parkolókkal. Nyilvánvaló a szerkesztési elvek rokonsága a másik két high-tech épülettel: minél egyszerűbb alaprajz, sávokra bontás (közlekedő, lakóterek, vizes helyiségek, lakóterek, terasz), minél nagyobb összefüggő terek, korszerű anyagok, előregyártott szerkezetek. A Nemausus több, mint harminc éves, de még most is fiatal.

a funkcionalizmus feloldódása

reflektív modern

A posztmodern utáni irányzatok összefoglaló neve az építészetben. Frampton „világépítészet és reflexív gyakorlat” címmel ír róla, Meyer rendszerében „reflective modernism” a neve. A reflektivitás általános gyakorlata egy feladat megoldásánál nem új elméletek kidolgozása, hanem a létező megoldások megismerése és a kipróbáltan eredményes módszerek kiválasztása. A reflektív szemlélet új erőforrások bevonása helyett a már meglévőket értékeli újra, alapelve a fenntarthatóság.

A reflektív modernizmus általános megfogalmazása a pedagógia, a filozófia és a szociológia területéről származik. Az építészetben elsősorban két szempontot érint: egyrészt a környezettudatosságot, illetve a fenntarthatóságot, ami ma már alapkövetelmény a szakmában, másrészt a meglévő eredmények, a megelőző korok építészetének felhasználását, ami az eklektikára, a 19. század építészetére volt jellemző. Ha úgy tekintünk a reflektív modernizmusra, mint modern eklektikára, amely a 20. század építészeti megoldásaiból válogatja ki a feladat megoldása szempontjából leginkább kedvezőket, nem tévedünk nagyot. 

A következő négy épület a reflektív modernizmuson belül a funkcionalista gyökerekkel rendelkező csoportba tartozik. Rem Koolhaas 1991-es fukuokai Nexus World Housing épülete első látásra bonyolult, de viszonylag könnyen megfejthető: egy átriumházas telep, amelyet felemeltek az első emelet szintjére, hogy alatta közfunkciókat helyezzenek el. Az épületek kontúrja és felépítményei expresszíven formáltak, de maga a rendszer a józan működésen alapul. Koolhaas másik híres lakóépülete, az 1998-as Maison Bordeaux minden extremitása csak addig meglepő, amíg nem ismerjük a mozgáskorlátozott megbízó történetét és az ebből következő tervezési programot. 

A de Architekten Cie 2000-ben épült Bálnája The Whale egy dinamikus tömegű lakótömb, oldalfolyosós rendszerrel és kétszintes lakásokkal. Dinamikája a belső udvar és az épületen kívüli közterek összekapcsolásából származik. A szintenként váltakozó oldalfolyosók tökéletesen funkcionálnak, a folyosókat összekötő merész lépcsőkarok is csak elsőre tűnhetnek formai játéknak.

A korszak magyar példája Mónus János és Szőke Zsuzsa munkája, az 1992-es Víznyelő utcai átriumházas telep Az épület egyéni módon kombinálja a sorházak és az átriumházak szerkesztését, ugyanakkor kétszintes, erődszerű külső megjelenése inkább többlakásos lakóházra vagy középületre emlékeztet. Igazi reflektív modern épület: miközben minden eleme ismerős a 20. század építészetéből, az épületegyüttes hazai viszonylatban példa nélküli.

forma

Az építészet nem képzőművészet. Amíg a képek és a szobrok bármit kifejezhetnek, az épületek rendeltetését és az ebből adódó követelményeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Behatárolja a lehetőségeket a megépíthetőség és a használat, de a formák jelentése is lényeges: egy lakóépület nem nézhet ki úgy, mint egy orosz templom, egy repülő csészealj, vagy egy római agora. Vagy ha mégis, annak nyomós oka kell legyen.

A kifejezés szabadsága kultúráktól, koroktól és építészeti stílusoktól függően nagyon különböző. A 20. században uralkodóvá vált modernizmus száműzte a szabad kifejezés eszközeit, az öncélúnak bélyegzett tömegformálást és téralkotást, egyúttal az ornamentika minden fajtáját. Pontosabban: mindent lehetett, de csak funkcionális alapon. A működés logikájából következően születhettek különleges terek, a tömegalkotást sem kötötte gúzsba a funkció, csak kontrollálta. Az ornamentika helyét átvette az építészetileg indokolt anyagválasztás, legyen az nyerstégla fal vagy egyedi zsaluzású nyersbeton.

A 20. század születését kísérő Art Nouveau idején tobzódtak a formák és a színek, minden európai régiónak megvolt a sajátos expresszív irányzata. Ennek a színes és lelkesítő korszaknak vetett véget az első világháború, majd következett a modernizmus a maga dísztelenségével. Úgy tűnt, hogy a szabad kifejezés eltűnik az építészetből, de nem így lett: különböző formákban újra és újra visszatért az egész évszázad során. Ezekről szól a következő fejezet.

a századforduló expresszív irányzatai

Jugendstil lásd még: Art Nouveau és Vienna Secession

A 19-20. század fordulóján, a korban uralkodó historizmus, az eklektika ellentéziseként létrejött művészeti, iparművészeti és építészeti mozgalom; a francia, belga art nouveau és az osztrák szecesszió német megfelelője. Korai időszakában a japán metszetek hatását is tükröző, dinamikus növényi ornamentika, később a geometrikus absztrakció jellemezte. Legnagyobb erővel a grafika és dekorációk területén bontakozott ki.

A századforduló három nagy expresszív irányzatából (Jugendstil, art nouveau, bécsi szecesszió) egyetlen példát sem idézünk fel a gyűjteményünkben; egyrészt azért, mert közismertek, másrészt azért, mert a századforduló után a mozgalom már túljutott a zenitjén, csökken az ikonikus épületek száma. Szerepel viszont Antoni Gaudí, aki Charles Jencks szerint a 20. század legfontosabb építésze. Jencks ezzel az állításával inkább provokálja a szakmát, de annyi biztos, hogy a szabad kifejezés és formálás terén senki nem ért el Gaudíhoz mérhető eredményeket. Téralkotása, tömegformálása és ornamentikája még az olyan, más alkotásaihoz képest visszafogott lakóépületén is abszolút egyedi, mint az 1910-es Casa Mila

Arts and Crafts

A 19-20. század fordulóján Angliában kialakult kézműves mozgalom, amely részben az addig regnáló eklektikával, részben pedig az ipari sorozatgyártással szemben fogalmazta meg önmagát, előtérbe helyezve az alkotói szabadságot és a kézműves munka egyediségét.

Mai szemmel a századforduló európai építészete a sok különböző irányzat ellenére inkább egy nagy, összefüggő, forrongó földindulásnak tűnik. A katalán Gaudí a legszertelenebb, de ahogy haladunk Európa belseje felé, úgy lesz egyre visszafogottabb a formálás. 

A német Jugendstilhez képest a brit Arts and Crafts mozgalom építészete még egy fokkal csendesebb és kiegyensúlyozottabb. Charles Rennie Mackintosh 1904-es épülete, a Hill House is kerüli a dinamikát, romantikusan aszimmetrikus tömege szinte teljesen dísztelen. A ma már védett és látogatható épület enteriőrjeit és bútorait is az építész tervezte.

Ahogy a magyar Lechner Ödön ismerte a századforduló expresszív mozgalmait, úgy az Arts and Crafts mozgalomnak is voltak kapcsolódási pontjai a kontinensen. Érdemes itt megemlíteni a finn nemzeti romantika építészetét, de Kós Károly esetében sem beszélhetünk kizárólag népi építészeti gyökerekről: az 1910-es Varjúvár nem jöhetett volna létre a korabeli brit és skandináv tapasztalatok nélkül.

premodern kori expresszív irányzatok

Heimatschutzstil

A 20. század első felén átívelő, és egészen 1950-es évek közepéig élő német építészeti irányzat, amely a kulturális hagyományok védelmének jegyében a helyi vernakuláris építészet mintáit ötvözte klasszicista elemekkel.

A német nemzetiszocialisták hivatalos építészete kétféle volt: középületeik számára a Speer-féle birodalmi klasszicizmust tartották fenn, a lakóházakat jobbnak gondolták az akkor már bejáratott Heimatschutzstil barátságosabb, népies-romantikus modorában építeni. A helyi építészeti hagyományokon alapuló stílus különböző változatai ismerhetők fel a két világháború között és alatt épült, sokszor a hadiipart kiszolgáló német lakótelepeken. Paul Schmitthenner 1917-es Gartenstadt Staaken együttese egy kedves, de némileg túlegyszerűsített kisvárosnak tűnik, nincs sok köze a Heimatschutz jövőjéhez.

antropozófus építészet

A 20. század elején, Rudolf Steiner ezoterikus „szellemtudományának” jegyében született építészeti formanyelv, amely bonyolult szellemi struktúrákra hivatkozó, organikus képleteket használ, és morfológiájában a német expresszionizmushoz rokonítható. Alapképletéül Steiner második Goetheanuma szolgál.

A dornachi Goetheanum parkjában több épület is található. Az expresszionista karakterű kazánház mellett érdemes megemlíteni két lakóházat: az 1916-os Haus Duldeck és az 1921-ben épült Haus de Jaager műteremház szintén Rudolf Steiner munkája, stílusuk megegyezik a Goetheanum épületével.

amszterdami iskola

A német tégla-expresszionizmushoz is köthető holland építészeti stílus 1910–1930 között. Jellemzői a míves téglaarchitektúra, az enteriőrök és exteriőrök egyenrangú kezelése, valamint az építészeti részletek és a társművészeti produktumok egységbe rendezése. Előszeretettel él az íves, organikus tömegképzéssel.

A német tégla-expresszionizmus ikonikus épületei kivétel nélkül templomok, irodaházak és gyárak, ezért ez az irányzat sajnos kimarad a gyűjteményből. Közeli, némileg szelídebb rokona az amszterdami iskola, szintén sok téglával és expresszív formával. Michel De Klerk 1920-as lakótömbje, a Het Schip a szociális lakások takarékosságát ötvözi kifejező formákkal és igényes részletekkel, gyakorlatilag mindent kisméretű téglából kirakva.

cseh kubizmus

Az első világháború előtt, a festészeti kubizmusból kibontakozó avantgárd irányzat, amelynek központja Prága volt. Az építészetben az erősen plasztikus, geometrikus tömeg- és homlokzatképzéssel expresszív összhatást eredményezett.

A cseh építészetben a szögletes kubizmus mellett az ívelt vonalakat használó rondokubizmus is fantasztikus épületeket hozott létre, de lakóház tudomásunk szerint nem készült ebben a stílusban. Josef Chochol 1914-es Hodek Apartments foghíjbeépítése valójában csak egy homlokzati plasztika, amely mögött a korra általánosan jellemző lakások sorakoznak. A kubizmus határai az építészet számára sokkal szűkebb teret engedtek, mint az irányzat igazi terepén, a tárgy- és bútortervezésben.

expresszív irányzatok a korai modern mellett

art deco

Az első világháború előtt kibontakozott dekoratív művészeti, iparművészeti és építészeti irányzat, amelynek gyökerei az art nouveau-hoz nyúlnak vissza, formanyelve és világképe a konstruktivizmushoz, a kubizmushoz és a futurizmushoz kapcsolódik. Ezekkel összefüggésben a stílus geometrikus és áramvonalasságot hordozó példái egyaránt fellelhetők. Mivel az 1930-as évekre Amerikát is meghódította, az első nemzetközi stílusnak mondhatjuk.

A stílus ismertetőjegyei: erős függőleges/vízszintes hangsúlyok, feltűnő szimmetria, minőségi anyagok, gazdag ornamentika. A következő három példa egyike sem mondható minden szempontból igazi art deco épületnek, de bizonyos tulajdonságaik mindegyiket ehhez az irányzathoz kötik.

Karl Ehn 1930-as bécsi munkáslakótelepe, a Karl Marx Hof látványos homlokzata ismétlődő szimmetrikus elemek sorolásából áll. A képlet erős, de ennyiben ki is merül a koncepció, nincs további finomítás, nincsenek építészeti részletek. 

Anglia egykori sztárépítésze, a minden stílust ismerő és megújító Sir Edwin Lutyens ma kevésbé ismert, de ez átmeneti állapotnak tekinthető. 1930-ban épült, bátran dekoratív megjelenésű szociális lakóegyüttese, a Page Street Housing első látásra szintén nem tipikus art deco alkotás: kerüli a feltűnő szimmetriát, a közlekedőrendszer kivételével nincsenek függőleges vagy vízszintes homlokzati gesztusok, anyaghasználata és részletképzése visszafogott.

A Karl Marx Hof és a Page Street Housing közös tulajdonsága, ami mégis az art deco körébe vonja őket, hogy erős vizuális hatásokra építenek és szembeszegülnek a modernizmussal. Harmadik példánk, J. Aubriot és R. Valabrega argentin tervezők Palacio Lapido épülete igazi átmenet. Az 1937-ben épült sarokház tömegének színpadias gesztusai az art decóhoz, míg áramvonalas alaprajzi formái és dísztelen homlokzati felületei alapján inkább a streamline moderne-hez köthetők.

streamline moderne

Az art deco nemzetközileg elterjedt építészeti és formatervezési ága az 1930-as években. Inspirációját főként az aerodinamika áramvonalas formái adják. Építészetének jellemzői a markáns horizontalitás, az ívelt formák gyakori használata.

Mint a neve is mutatja, a streamline moderne képlete: modern építészet plusz egy kis áramvonal. A funkcionalitás és a kifejezés arányai azonban épületenként változók. A havannai Solimar Building, Manuel Copado 1944-es épülete expresszív hullámok szabályos ismétlődése, amelyek mögött az alaprajzok ismétlődése nem egészen konzekvens.

Hofstätter Béla és Domány Ferenc 1938-as budapesti Weiss Manfréd Művek bérháza egy szabálytalan telek szabályos beépítése, ahol a tömeg sarkainak lekerekítése nem okoz funkcionális problémát, ellenben az impozáns lépcsőház és a lakóterek összekapcsolása kevésbé elegáns.

későmodern kori expresszív irányzatok

expresszív modernizmus

A korábbi expresszív irányzatokhoz képest inkább gyűjtőfogalom, az expresszionista és funkcionalista építészet elveit ötvöző, magukat nem csoportként meghatározó építészek alkotásainak megjelölésére. Követői nem tagadják a lakások funkcionális felosztását, térigényeit és térkapcsolatait, a terek megformálásában,de a színek használatában eltérnek az elvszerű modernista építészettől.

A második világháború után mindent uraló funkcionalizmus nem tette könnyűvé az expresszivitásra törekvő építészek dolgát: értetlen, sőt kifejezetten ellenséges közegben kellett alkotniuk, munkáikat a korabeli építészetelmélet sem ismerte el. Ebben a helyzetben született meg az „arquitectura emocional” (érzelmes építészet) manifesztuma, amelynek kulcsmondata egyeseknek megbotránkoztató, másoknak lelkesítő lehetett: „Az építészet fő funkciója az érzelem.”

José Antonio Coderch 1953-ban épült családi háza, az Ugalde House józanul expresszív: csak a nappali tereket formálja szabadon, a hálószobák és mellékhelyiségek területén megmarad a racionális derékszögnél. Az 1954-es Casa de la Marina látszólag szabályosabb: alaprendszere derékszögű, de ebből sok kis ponton kilép, ezáltal egy áramló térrendszert hoz létre, de a sok kis szabálytalanság nem borítja fel a funkcionalista lakósémát. Hans Scharoun látványos tömegű épületkettőse, az 1959-ben elkészült Romeo and Juliet Housing alaprajza hasonló szerkesztést mutat: a fürdőszobák mindig derékszögűek, a többi helyiség alkuképes.

organikus modern

A kifejezés azt az építészeti attitűdöt jelöli, amelynek eredményeként az épület a maga természetességében, szervesen nő ki az adott környezetből. Ez az organikus jelleg az épületszerkezetekre, a felhasznált anyagokra és az adódó morfológiára egyaránt kiterjed. Eredetileg nem stílus volt, hanem alkotói módszer.

Alighanem annyiféle organikus (modern) építészet létezik, ahány építész kapcsolódik az irányzathoz, és akkor még nem esett szó az életművek változatosságáról és az egymástól is jelentősen különböző épületekről. Paolo Portoghesi 1961-es Casa Baldi épülete például a tervező építészettörténeti és elméleti tanulmányaiból legalább annyira következik, mint az organikusnak nevezett alkotói módszerből.

John Lautner hosszú időn keresztül Frank Lloyd Wright tanítványa és alkotótársa volt, képes lett volna a mestere stílusában tervezni, de inkább a saját útját járta. Organikus építészetének egyediségére szép példa az 1973-as Arango House. Mint a legtöbb munkája, ez is a felső tízezer számára épített luxusvilla, erős koncepciója a helyből következik, és természetesen a megbízóknak a különlegesség iránti vágyából. A formák jellemzően nem „szervesek”, a koncepció kibontásának módja az, ami wrighti értelemben organikusnak mondható.

posztmodern kori expresszív irányzatok

szerves építészet

A magyar organikus építészet hivatkozik ugyan a F. L. Wright által fémjelzett szemléletre, de a gyakorlatban organikus morfológiákat kanonizált építészeti stílussá, felhasználva Rudolf Steiner antropozófus építészeti eszméit és formavilágát.

Ahogy Makovecz Imre legtöbb épületén, az 1988-as gödi hétvégi házon sem érezni Frank Lloyd Wright hatását. A 2010-es években lebontott Dóczy ház inkább a dornachi Goetheanumra emlékeztet, lényszerű formája és ingergazdag felülete sokféle asszociációra ad lehetőséget.

reflektív modern kori expresszív irányzatok

reflektív modern

A posztmodern utáni irányzatok összefoglaló neve az építészetben. Frampton világépítészet és reflexív gyakorlat” címmel ír róla, Meyer rendszerében “reflective modernism” a neve. A reflektivitás általános gyakorlata egy feladat megoldásánál nem új elméletek kidolgozása, hanem a létező megoldások megismerése, és a kipróbáltan eredményes módszerek kiválasztása. A reflektív szemlélet új erőforrások bevonása helyett a már meglévőket értékeli újra, alapelve a fenntarthatóság.

A reflektív modern kor leírása már szerepelt a funkció fejezetben, de mivel a kilencvenes évektől napjainkig az építészeti gondolkodást általánosan meghatározó szemléletről van szó, nem árt itt is felidézni. A 20. század végének reflexivitása és az abból következő újrahasznosítás az expresszív irányzatoknak is sajátja, még a leginkább forradalmi Zaha Hadid is sokat merít az előző évtizedek eredményeiből, kortársainál jóval többet a képzőművészet és a dizájn területéről. Hadid ritkán tervezett lakóépületet, Moszkva melletti ikonikus villája, a Capital Hill Residence sajnos nem 20. századi: 2006 és 2018 között épült.

Talán Steven Holl munkássága a legjobb példa a reflektív modern expresszív vonulatára. Tervei nem a működési sémából vagy a térstruktúrából indulnak ki, az építészet múltja is csak annyira foglalkoztatja, amennyire a legtöbb építészt. Választott két épülete a szavak, képek és terek alkotta logikai vagy érzelmi láncra épül. Nem tudjuk, ezek közül melyik volt a kiindulópont, de annyit lehet tudni Steven Holl munkamódszeréről, hogy a képek elmaradhatatlanok: minden tervéhez maga készíti a lényeget összefoglaló külső és belső akvarelleket.

Az 1991-es Stretto House kulcsszava, a stretto, egy zenei szakkifejezés, ebben az esetben az épület tömegkompozícióját írja le. Az 1999-es Y House neve még ennél is direktebben utal a formára: a családi ház alaprajza és tömege Y alakban nyílik szét. Ebből az egyetlen mozdulatból jön létre a lényszerű, kifejező tömeg és a szétnyílást hol megmutató, hol pedig elrejtő belső tér. Steven Holl építészete egyszerre expresszív és absztrakt; a nagy gesztusokat mindkét háznál gondos anyagválasztással és visszafogott részletekkel ellensúlyozza.

utópia

Mint köztudott, minden utópia alapja a rendszer; a jövőt nem is lehet máshogyan elképzelni és leírni, mint egy vázlatos, leegyszerűsített rendszer segítségével. A fejezet kulcsszava tehát a rendszer, talán a címe is lehetett volna, mivel minden utópisztikus témát összefog, a jövő városától a készházakon keresztül a lakótelepek antiutópiáiig.

A rendszerek növekedésére alapozott strukturalizmus a 20. század közepén jelentkezett, de érdekes módon már a modernizmus születésekor megjelentek az előzményei, elég csak Le Corbusier városterveire vagy El Liszickij 1925-ös moszkvai Felhővasaló tervére gondolni. Ezek a korai megastruktúra elképzelések a maguk korában utópiák voltak, de az 1960-as évek nagy léptékű metabolista tervei is illúziónak bizonyultak, miután az első olajválság megakasztotta az addig töretlennek hitt gazdasági növekedést.

Nagyon leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy a korai modernizmus struktúrái, mint például a Plan Voisin (lásd később), egyforma elemek mechanikus sorolásából állnak, legyenek azok 60 emeletes épületek, vagy futószalagon gyártott Ford T-modellek. A későmodern, növekvő struktúrák ennél differenciáltabbak, mert van egy nagy léptékű, állandó (és bővíthető) alaprendszerük, erre csatlakoznak rá a változó igények szerint cserélhető kisebb egységek, mint elméletileg a Nakagin Capsule Tower esetében. A század utolsó negyedében születtek olyan kisebb, oldottabb formájú, nem teljesen egyforma elemekből álló lágy vagy random struktúrák, mint a Palais Bulles, vagy a 21. század elejének japán házai, amelyekről a Kortárs térkísérletek fejezetben van szó.

A megvalósult (vagy részben megvalósult) utópiák körébe tartoznak a gyártott épületek. Minden előregyártás rendszert igényel, akár egész terméket állít elő a gyár, akár csak kisebb-nagyobb egységeket. Túlzás lenne strukturalistának nevezni egy kevés elemből készülő panelos laképületet, de a tipizálás, az ismétlődő elemméretek, a mindenhol azonos megoldások a részletektől a telepítésig a rendszer létét és erejét bizonyítják. Átvitt értelemben a legyártott és eladott közel száz Futuro lakóegység is rendszert alkot, bárhol is legyen a világban.

A kísérletek is az utópia fejezetbe kerültek, a kevés példa mindegyike valamiféle térkísérlet, és mindnél lényeges a tér felosztása, az egyedi térstruktúra kialakítása. Mint minden kísérletnek, ennek is van előzménye Rietveldtől Hertzbergerig. A téma részletesebb kifejtésére a közelmúlt és a jelen építészete alkalmas, ezt célozza a Kortárs térkísérletek fejezet.

strukturalista tendenciák

strukturalizmus

A strukturalizmus a modern paradigma zártságával szemben a nyitott rendszerekre helyezte a hangsúlyt. A 20. század közepétől – először holland és japán kezdeményezésre – kibontakozott az az alkotói metódus, amely nyitott rendszerbe szerkesztett, sorolható egységekből hozta létre a művet, majd azt speciális befejezetlenségében jövőbeli sorsára bízta.

A lakóházak összetett funkciójuk és térigényük miatt nehezen igazodnak a strukturalizmus szigorú követelményeihez; a lakások sorolásának rendszere – akár szövetes, akár többlakásos kontextusban – önmagától nem strukturális, hanem funkcionális rendet alakít ki. Kevés példát találni valódi strukturalista lakóházakra, ezért is különösen sajnálatos, hogy Louis Kahn 1954-es Weber House és 1955-ös Adler House terve nem valósult meg, és bár az 1967-es Fisher House még őriz bizonyos strukturalista vonásokat, de alapvetően már másról szól.

Az 1929-es Melnikov House a tömegtől a megnyitásokig annyi meglepő formai megoldást tartalmaz, hogy szinte fel sem tűnik a strukturalista olvasata . Melnyikov saját házának két azonos méretű, egymásba metsző hengere a terek fennhatóságát mutatja a funkció fölött, a rendszerét az elemek fölött. Az alárendelt státuszú földszint a kiszolgáló funkcióké, de az első emelettől helyreáll a rend: ahol hálószobákra lenne szükség, csak két faldarab áll be a térbe, a közös légtér megmarad. A térrendszeren kívül egy másik réteg, a homlokzat hatszöges rendszere is strukturális elem, amelyet a tervezőnek még a téglamodullal is sikerült összehangolnia.

A következő két példa a rövid életűnek tűnő strukturalizmus fénykorából való, az első a tömegalkotással, a második a térképzéssel kapcsolódik ide. Moshe Safdie 1967-es lakóstruktúrája, a Habitat 67 354 egyforma dobozból képez egy 12 emelet magas halmazt. Az 1-3 szintes lakások 1-5 dobozból állnak, alapterületük 60 és 280 m² közötti, mindegyikhez terasz is tartozik. Az épület a random struktúrák ritka példája, eredetileg a montreali EXPO’67 egyik pavilonjának készült, a mai napig népszerű lakóház. 

Herman Hertzberger a holland strukturalizmus egyik vezéralakja. 1970-ben épült lakóegyüttese, a Diagoon Housing a Habitat 67-tel ellentétben nem tömegében, hanem térszervezésében szolgál két újdonsággal. Az egyik a nyitott félszinteltolásos elrendezés, amely vizuálisan is összeköti a lakás különböző szintjeit, a másik a „félkész” alaprajz, itt a lakók dönthetik el, hogy a félszintekből hol választanak le privát tereket.

A strukturalizmus határesete Antti Lovag 1975-ben elkezdett és 1984-ben befejezett buborékhalmaza, a Palais Bulles. Az épület konzekvens szerkesztése lehet kérdéses, de az egymásba metsződő gömbök és ellipszoidok halmaza egyértelműen struktúra, méghozzá a biológiai rendszerekhez hasonló „lágy struktúra”. 

metabolista mozgalom

metabolizmus

Az 1950-es, 1960-as években strukturalista alapokon kibontakozó japán építészeti mozgalom, amely a nagyvárosi lét és a gyorsan változó társadalmi viszonyok kérdéseire próbál új építészeti válaszokat adni. Manifesztumában ötvözte az építészeti megastruktúrákat a fejlődés, növekedés és átalakulás biológiai modelljeivel. Az irányzat képviselői a forma és funkció viszonyának szerintük addigra kiürült, dogmatizálódott elveit kívánták felcserélni a környezeti változásokra dinamikusabban reagáló tervezési gyakorlattal, az európai modernista funkcionalizmus merevségét pedig a mulandóság és a változás buddhista interpretációjával.

A metabolizmus megvalósulása felemásan sikerült: nagyszabású tervei az 1970-es Osaka Expo kivételével nem épültek meg, a kisebbek viszont léptéküknél fogva nem igazi megastruktúrák. Kérdés továbbá, hogy a formai hasonlóságok mennyit számítanak: például a Corviale (lásd később), amely kilométeres hosszával akár egy közepes méretű metabolista épület lehetne, rugalmatlan struktúrájával ide sorolható? És minek tartanánk, ha az eredeti tervek szerint készül el, közfunkciókkal és élénk belső élettel? 

Kenzo Tange 1960-as Tokyo Bay Project terve a folyamatos és korlátlan növekedés lehetőségét veszi alapul, amikor ÉNy-DK irányú kettős tengelyt hoz létre a Tokiói-öblön keresztül. Az egymástól 3 kilométerre lévő, többszintes közlekedési tengelyek közé helyezi el az új közintézményeket, oszlopos-gerendás megastruktúrában, ahol a 200×200 méteres raszterben elhelyezett, 150-300 méter magas „oszlopok” tartalmazzák a lépcsőket és a lifteket, a 10-20 emelet magas „gerendákban” az igazgatási funkciók kaptak (volna) helyet. A vízre épülő lakónegyed a közlekedési tengelyektől keletre, 280-360 méter talpszélességű, 90-140 méter magas, „A” keresztmetszetű épületekből áll, az „A” belsejében szabad térrel.

A japán fővárosban a második világháború utáni urbanizáció horizontális irányú fejlődést indukált, részben az építési magasság 31 méterben való maximalizálásának köszönhetően. Arata Isozaki 1961-es City in the Air terve a 30 méternél alacsonyabb világot békén hagyva csak az afeletti területekkel akart foglalkozni. A régi városba 10 méter sugarú oszlopokat tervezett, amelyek egyszerre az új struktúra fő tartószerkezetei, és a feljutást is biztosítják. A lakókapszulák az ehhez csatlakozó ágakhoz kapcsolódnak, így alakulnak ki a fürtös csoportosulások, amelyeket hidak kötnek össze. A lakókapszulák 84 négyzetméteresek, átlagosan 60 darab csatlakozott volna egy ágra.

Sachio Otani 1970-es Kawaramachi Housing együttesében Kenzo Tange korábbi, nem megvalósult terveinek „A” keresztmetszetű elrendezését láthatjuk megépülve. Bár az épületek nem kicsik, az 58 méter széles és 42 méter magas, 14 szintes lakóházakat sem méretük, sem egynemű funkcionalitásuk miatt nem lehet megastruktúrának nevezni. A kis lakótelepet hat, részben különböző, 10-14 szintes épület alkotja, ezek mindegyike két párhuzamos tömbből áll, ahogy azt egy metabolista struktúrától el lehet várni.

A Corviale housing a metabolizmus megkésett, hányatott sorsú utóda Róma délnyugati részén. Mario Fiorentino 1972 és 1984 között épült lakóstruktúrája 960 méter hosszú és 11 szintes épületpáros, a tervek szerint négyezer ember igényeit elégítette volna ki. A negyedik emeletre tervezett kulturális, kereskedelmi és szolgáltató funkciókból semmi sem valósult meg, az üresen maradt területeket illegálisan beépítették, ezzel párhuzamosan megnőtt a bűnözés, és az 1200 lakásos tömb sorsa megpecsételődött. Bár születtek elképzelések a megmentésére, a 2016-os nemzetközi pályázat győztes terve egyelőre nem épült meg.

Az 1972-es Nakagin Capsule Tower az első megépült kapszulaépület. Kisho Kurokawa a lakóegységeket férfi irodistáknak tervezte, akik hétköznap itt alszanak, csak hétvégenként járnak haza. Az összesen 140 darab 4,0 x 2,5 x 2,1 méteres egység beépített fürdőszobával, minikonyhával és személyes tárolási lehetőségekkel rendelkezik; extraként rádiót, televíziót és egyéb kényelmi eszközöket lehetett rendelni.

nagy léptékű és utópisztikus tervek

megastruktúrák és utópiák

A CIAM X. kongresszusát szervező TEAM X a várost organikus egységként kezelte, a növekedés és a változás problémájával foglalkozott, amely a folytonosság és a nyílt rendszer gondolatáig vezetett. A megastruktúra szó és annak leghíresebb definíciója is Fumihiko Makihoz köthető: a megastruktúra egy nagy keretszerkezet, amelybe az összes városi funkció, vagy legalábbis annak jó része be van építve.

Ebben a csoportban eredetileg csak a hatvanas-hetvenes évek megastruktúráit és utópiáit gondoltuk bemutatni, de az előzmények, Le Corbusier mindent felforgató korai modern víziói is szükségképpen ide tartoznak, ráadásul nem mint előzmények, hanem mint a világmegváltó csapat teljes jogú tagjai.

Le Corbusier és a modern építészet élcsapata teljes mértékben meg volt győződve róla, hogy a korabeli városok, így Párizs is elavult, egészségtelen épületekkel van teli. Az 1925-ös Plan Voisin a belváros óriási területén a templomok és két diadalív kivételével mindent lebontásra ítélt, mint értéktelent, hogy a helyükbe egy modern elvek alapján készült várost hozzon létre. A központot 18 darab, raszterben elhelyezett, 60 emeletes felhőkarcoló jelöli ki, középen az országot és az európai nagyvárosokat összekapcsoló két közlekedési tengellyel, a széleken a meghagyott pályaudvarokkal. 

Le Corbusier négy éven keresztül, 1929 és 1933 között készített változatokat Algír városának bővítésére és megújítására. Az 1930-as Plan Obus három gigantikus méretű elem elhelyezésével teremt új helyzetet. A: a Quartier de la Marine épületeinek helyén létrehozza az üzleti és igazgatási negyed magasházait; B: a Fort-l’Empereur meredek, akkoriban megközelíthetetlen terepén lakónegyedet hoz létre felhőkarcoló magasságú épületekből; C: Algír peremkerületeit St. Eugène-től Hussein-Deyig egy tengerparti autópályával köti össze, amely 60-90 méter magasan fut. Alatta 5 méterenként üres vasbeton födémek állnak rendelkezésre a későbbi lakók számára, akik a tervek szerint egyenként, a saját elképzeléseik szerint építették volna be kétszintes lakásokkal, hogy az „autópálya” végül 180 000 embernek adjon otthont.

Yona Friedman 1958-tól foglalkozott a Ville Spatiale gondolatával, amelyben a lakóhelyek egy előre meg nem határozott struktúrába, a lakók döntései szerint épülnek be. Az 1962-es párizsi Ville Spatiale a meglévő település fölé emelkedne, így a lakók nem szorulnak ki a város peremére. Az oszlopszerű elemekben találhatók a függőleges közlekedési rendszerek, a vízszintes első szint a közfunkcióké és a közlekedésé, ezek fölé pedig lakások épülnek. A bevilágítást a rácsszerkezet beépíthetőségének 50%-ban való maximalizálása adta. Az elképzelés szerint a lakók saját lakásaikat építész nélkül, a Flatwriter nevű program segítségével tudták volna megtervezni.

Az Archigram 1964-es Plug-in City terve egy utópisztikus városi megastruktúrát mutat, ahol kizárólag a függőleges közlekedést biztosító tornyok fixek, a lakóegységek és egyéb funkciók az oszlopokra szerelt darukkal mozgathatók és újracsatlakoztathatók. A csoport a struktúra esztétikáját a be nem fejezettségben látta, ami közvetlen kritikája volt a Nagy-Britanniában abban az időben dúló szuburbanizációs folyamatnak. A Plug-in City változatosságát az elemek tervezett élettartama biztosította: a becsatolható kapszuláké 3-5 év, a tartómagoké 25 év volt.

Buckminster Fuller 1967-es terve, az 5000 lakosú Triton Floating City sem valósult meg, még prototípus sem készült. A hidakkal a szárazföldhöz kapcsolt, lehorgonyzott, tetraéder alakú (kis térfogat – nagy felület) egységeket eredetileg Tokyo Baybe telepítették volna, de 1966-ban elhunyt a projektet finanszírozó japán mecénás. Szerencsére ekkor már készen álltak olyan meggyőző tervek, amelyekre az Egyesült Államokban is felfigyeltek. A lakó-, oktatási, szórakozási és rekreációs funkciókat magukba foglaló egységek a haditengerészet (US Navy) számításai szerint is megépíthetők, cunami-állók, és a költségük is nagyjából megfelel Buckminster számításainak. Csak az éveken át húzódó bürokratikus döntési folyamattal nem számoltak.

The Continuous Monument Az olasz Superstudio alapítói, Adolfo Natalini és Cristiano Toraldo di Francia az építészetben és az urbanisztikában érték tetten a szociális egyenlőtlenségeket. A Superstudio ezért kidolgozott egy szuperfelületet, amellyel minden munkájukat beborították, legyen az ruha, bútor vagy épület. Az 1969-es Continuous Monumenttel a tervezők célja az egész Föld lakhatóvá tétele volt egy folyamatos megastruktúra által, amelyben keverednek a lakó- és közfunkciók. Bár nem tudni pontosan, milyen formában vagy funkcionális elrendezésben, de a tervezők szándéka szerint a lakók számára a lehető legegyenlőbb módon.

Paul Rudolph 1971-es LOMEX (LOwer Manhattan EXpressway) tervében a Manhattan- és a Williamsburg-híd a város kapujaként működik, az autóút mentén hatalmas lakó- és vegyes funkciókat magába foglaló tornyok sora húzódik. A terv nem csupán egy K-Ny irányú, a városon áthaladó közlekedést segítő fedett-nyitott autópálya, amelyet tőle függetlenül is működő épületek öveznek, hanem összetett rendszer, amelynek egyes részei az adott pontokon összekapcsolódva egymás működésébe is belefolyhatnak.

A NASA 1975-ös The Stanford Torus tanulmánya három különböző űrkolónia-rendszert vázol fel, amelyek hosszú távon kivitelezhetők, önfenntartók és az összes várható kihívásra felkészültek. A Stanford tórusz körmozgással biztosítja a gravitációt, az 1800 méter átmérőjű tórusz belsejében létesül a mesterséges lakóterület. A területen földművelés folyik, így népsűrűsége egy kertvároséhoz hasonló. A kolónia lakossága 10 000 fő, az objektum percenként 1 fordulatot tesz meg, az így létrejövő gravitáció megegyezik a Földével.

lakható termékek és előregyártott szerkezetek

előregyártás

A 20. század második felében elterjedt iparosított építési mód. Az előregyártásnak sok módja van, a pár négyzetméteres elemektől a nagyelemes panelekig és térelemekig; a tágan értelmezett előregyártásba beletartoznak a készházak és a moduláris lakóegységek is. Elterjedésüket a gyári előállítás és szállítás viszonylagos olcsósága, az építés idejének lerövidülése és a kevés élőmunkaigény segítette elő.

Az előregyártásról elsőként rögtön a panelházra, a nagypaneles lakótelepre gondolunk. A téma ennél sokkal izgalmasabb, elég csak Gerrit Rietveld 1928-as, 1×3 méteres elemekből összeállított kis épületére gondolni. A Chauffeur’s House egy családi ház, amelynek a földszintjét a garázs foglalja el, eredetileg egy sofőr számára készült, ma egy neves holland építész lakja, aki rekonstruálta is az épületet.

Az első valódi panelház Andrei Burov 1939-es, teljes felületén dekorált épülete, a Burov Building A folytatást ismerjük: a szocialista országok urbanizációs problémáit jórészt a paneles lakótelepek „orvosolták”. A jelenség nem csak kelet-európai, Skandináviától Franciaországon keresztül Nagy-Britanniáig sok példát találunk. A mieinkhez képest nagyon jó minőségű, de barátságosnak semmiképp sem mondható Killingworth New Town Newcastle városában épült 1963-tól, de nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, 1987-ben le is bontották.

A szocialista országokban a fő cél a panelos építéstechnika átmentése és felhasználóbaráttá alakítása volt. Magyarországon is kísérleteztek paneles családi házakkal és nyaralókkal, de a technológia nem terjedt el; sikeresebbnek bizonyult a szövetes beépítések esetében, erre példa Jurcsik Károly 1983-as győri láncházas telepe, a Szabadhegy

Az előregyártás nem csak nagyméretű elemekkel képzelhető el, vannak könnyűszerkezetes megoldások is, mint például a második világháború utáni amerikai lakáshiányt megoldani kívánó Case Study Houses A kísérletet az Arts & Architecture építészeti magazin szponzorálta, a kor legjobb építészei készítették el az acélvázas épületek típusterveit. Nem mind valósult meg, az elkészültek közül Charles és Ray Eames saját háza, az 1949-es Eames House és Pierre Koenig 1959-es épülete, a Stahl House a leghíresebb. Az USA egész területét meghódították a típustervek alapján előregyártott lakóházak, de nem a Case Study, hanem a konkurencia házai, a fából készült, magastetős, hagyományosnak mondott épületek. A Case Study házai nem voltak elég olcsók, és túl merészek is lehettek ahhoz, hogy elterjedjenek.

Az építészeket mindig foglalkoztatja a – lehetőleg azonos méretű – elemekből, összerakható és bővíthető ház gondolata, a moduláris építés A sok kísérlet és prototípus ellenére az átlagos felhasználók körében mégsem lett népszerű a gondolat, a moduláris otthonból ritka kivételektől eltekintve nem lett megvásárolható termék. Hogy ennek hányféle oka lehet, az nem feltétlenül építészeti kérdés. Válasz helyett érdemes inkább tanulmányozni Arne Jacobsen 1970-es, tíz négyzetméteres egységekből álló struktúráját, a Kubeflex egyetlen elkészült példányát.

A moduláris építésnél csak kicsit jártak szerencsésebben a termékek Háborús körülmények esetén megnövekedhet a kereslet a könnyen szállítható, lakható dobozok iránt, mint a Nissen hut és a Quonset hut iránt, békeidőben azonban kevés ilyesmire van igény. Buckminster Fuller is így járt az 1940-es Dymaxion Deployment Unit épületével, amelyből 200 elkészült, de a háborús acélhiány miatt fel kellett függeszteni a gyártását. Matti Suuronen 1968-as repülő csészealja, a Futuro House minden idők egyik legsikeresebb (békebeli) terméke, az eladott példányok száma a százat közelíti, ehhez a jó működése, az átgondoltsága mellett a forma üzenete is hozzájárulhatott. Dries Kreijkamp 1984-es Bolwoning telepe inkább egy művész víziója, mint termék. A fixen telepített 50 gömb megépítése óta lakott és lényegében sikeres, de nem jöhetett volna létre állami támogatás nélkül.

kísérleti lakóhelyek

kísérletek

Peter Cook 1970-ben publikált gondolataitól kezdve beszélhetünk kísérleti építészetről, mint hivatalos alkotási módszerről. A kísérleti építészet – egyfajta alapkutatásként – egyfelől folytonosan felülvizsgálja a használatban lévő alkotási paradigmák érvényességét, másfelől új modelleket állít fel az aktuálisan felbukkanó kulturális (technológiai, tudományos, művészeti, filozófiai, szociológiai stb.) eredmények integrálásával.

Az utópia fejezet példáinak nagy része kísérleti épület vagy terv. Ebben az utolsó részben azokkal a kísérletként értelmezhető házakkal foglalkozunk, amelyekben a térrendszer valamilyen strukturalizmusként értelmezhető. Ebben az értelemben Shigeru Ban 1996-os családi háza, a Furniture House 1 inkább előzmény, egy kutató-tervező folyamat egyik eleme (PC Pile House, Furniture House 1-2-3, Wall-Less House, Nine Square Grid House, 1992–1997). A sorozat minden eleme valamilyen módon a tér absztrakciójáról és kiüresítéséről szól, a sor legtisztábban elméleti darabja az 1997-ben elkészült Nine Square Grid House.

A SANAA példaként hozott két épülete nem a szokásos, alaprajzból kiinduló, általában négyzetrácsos szerkesztésű struktúra. Az 1997-es M House a felső, földszinti részen sávos struktúra, a pinceszinti nappali terek a belmagasságok és a két szintet összekötő közlekedők révén válnak a térstruktúra részévé. Az 1998-as Kitagata Housing metszete négyzetrácsos, ebben a rácsban kap minden lakás 4-6 egységet, ezekből általában kettő egymás fölé kerül, közös légtérrel kapcsolva össze a lakás két szintjét.

Az 1990-es évek kísérleti épületei valójában már a következő évszázadhoz, a jelen építészetéhez tartoznak, vagy azt készítik elő. A téma 40 további épülettel és nyolc elmélet bemutatásával folytatódik a Kortárs kísérleti lakóhelyek részben.

tradíció

Amikor tradícióról beszélünk, legtöbbször a klasszicizmusra, a számtalan formában visszatérő ókori görög és római építészetre gondolunk. A 20. századi Európa is folytatta ezt a vonulatot: a nemzeti romantikus tradíciók elmúltával, a modern építészet hegemóniája mellett alapvetően antik eredetű formákkal és szerkesztésmódokkal találkozhatunk. Ettől eltérő, a klasszicizmus helyett helyi hagyományokra épülő, erős regionalista építészet tőlünk távol, leginkább az ázsiai földrészen jellemző.

Az ókor kétezer éves épületei a tartósság jelképei: szimmetrikus kialakításuk statikailag kedvező, egyszerű szerkezetük követi az erőjátékot, kidolgozott részleteik megvédik őket a külső hatásoktól. Aki tartós épületet akar létrehozni, elég követnie a klasszikus receptet, ráadásul a bevált forma látványában is kifejezi a tartósságot.

A stabilitást és erőt kifejező klasszicizmust előszeretettel használják frissen öntudatra ébredt államok, nagyratörő diktatúrák és birodalmak. Ilyenekből sajnos volt épp elég a 20. században; a fejezet első része a skandináv, olasz és német klasszicista törekvésekről, majd a szocialista realizmusról szól. 

A második rész a modern építészettel különböző viszonyt kialakító, a század közepén megjelenő klasszicizmusokat vizsgálja. Mindegyik valamiféle reakció: a racionalista kompromisszumtól a posztmodern oppozícióig minden árnyalat megtalálható, még a modern építészet negligálására is lesz példa.

A harmadik rész távoli tájak tradícióival foglalkozik, és félig már átvezet a szintézis fejezethez. Itt nem kimondottan klasszicizmussal találkozunk, az ázsiai példák tervezői a modern építészet elveit hangolják össze a helyi klimatikus viszonyokkal és kulturális tradíciókkal.

állam, nemzet, birodalom

északi klasszicizmus

Az északi országokban (Dánia, Svédország, Norvégia, Finnország) 1910-től 1930-ig terjedő időszakban, a nemzeti romantika és a modernizmus között létező építészeti stílus, amely az északi, német és itáliai vernakuláris építészetet ötvözte a klasszicizmus formajegyeivel. A Deutscher Werkbund korai modernizmusa is hatással volt rá.

A látszattal ellentétben a legtöbb északi klasszicista épület nem ijesztő és nem nosztalgikus. Mindkettőre egyszerű a magyarázat: a klasszikus formákhoz nem társul monumentális lépték, a valóságban a legtöbb épület kifejezetten barátságos, nosztalgia helyett pedig kifejezetten praktikus, használatra termett. Egyik sem véletlen, hiszen az északi klasszicizmus fontos állomása és egyben jelképe a négy ország modernizációjának.

Kay Fisker 1928-as lakótömbje, a Gullfosshus egy nagyszabású, általános és rendkívül takarékos megoldás, ezzel szemben Erik Gunnar Asplund 1918-ban épült Villa Snellman épülete igazi kuriózum: a laikus megfigyelőnek fel sem tűnnek azok az apró, a klasszicizmus szabályaitól eltérő homlokzati és belső téri szerkesztések, amelyek az építész szakma csodálatát váltják ki. Asplund többféle stílusban alkotott és mindegyiket a maga képére formálta, 1937-es nyaralója, az Asplund House már túllép a klasszicizmuson: a modern építészetet a helyi tradíciókkal szintetizálja.

novecento

A modern stílusirányzatokkal szemben létrejött neoklasszicista irányzat a két világháború közötti Olaszországban. Jóllehet alapvetően a kortárs modern vonulatokkal szemben a klasszikus történelmi örökség felelevenítését tűzte ki célul, az expresszionizmus és a futurizmus hatása is érzékelhető rajta.

Az északi klasszicizmussal szemben a novecento egyértelműen kapcsolódik a politikához, Mussolini fasiszta államának hivatalos, bár nem kizárólagos építészeti stílusa. Megjelenése az itáliai hagyományok sokszínűségét mutatja. Giovanni Muzio 1922-es Ca’ Brutta épületének egyedi homlokzata ötszáz év olasz építészetét sűríti magába, miközben a sok helyiségből álló, középfolyosóra szerkesztett lakások nem sokban térnek el a megelőző korok sémáitól. Innocenzo Sabbatini 1928-as Albergo Rosso telepe formájában egyértelműen kötődik a barokk Rómához. A meglepetést belül találjuk: a kis lakások mellett étkezde, óvoda és iskola, templom, mosoda, konyha, és közös nappali terek is készültek.

nemzetiszocialista építészet

A Harmadik Birodalom által támogatott építészeti irányzatok együttese 1933–1945 között. Három fő vonulata a lecsupaszított klasszicizmus, a – főleg vidéki építészetre hivatkozó – vernakuláris áramlat (Heimatschutzarchitektur) és a Birodalom infrastruktúráját kiszolgáló építészet (ipari, hadászati komplexumok).

A sokszor rendkívül komor, történelmi háttér nélkül is félelmet keltő náci középületekhez képest a lakóépületekre inkább a semleges hangvétel, vagy a népies-romantikus kedélyesség jellemző. A visszafogottan klasszicista szemléletű Schörgenhubsiedlung, Fritz Norkauer 1943-as linzi lakótelepe inkább a mi ötvenes években épült szocreál telepeinkhez hasonlít. Lakásai mérsékelten korszerűek, átmenetet képeznek a tradicionális cellás és a funkcionalista, áramló teres modell között, szinte tökéletesen ugyanúgy, mint bő tíz évvel később Kelet-Európában.

Clemens Klotz 1939-ben félbehagyott, gigantikus üdülőközpontja Prora 4,5 kilométeres hosszával sem népiesnek, sem kedélyesnek nem mondható. Formálását teljes mértékben a rend és a célszerűség határozta meg, szerkesztésében klasszikus, de részleteiben a modernhez hasonlóan dísztelen. Ha nincs a háború miatti anyaghiány, az épületmonstrumból egyszerre húszezer ember nézhetett volna a szobájából a tenger felé.

szocialista realizmus

Az első világháborút követően a Szovjetunióban a korszak avantgárd mozgalmaival szemben létrejött hivatalos művészeti irányzat, amely az absztrakt ábrázolás helyett a kritikai realista (idealizált) megjelenítést írta elő. Az alkotói módszer exportálása elvárta, hogy a létrejövő alkotások tartalmukban szocialisták, formájukban pedig nemzetiek legyenek. Magyarországon 1948-tól 1955-ig volt életben mint művészetpolitikai direktíva.

A „formájában nemzeti” kitétel egyfajta tradicionalizmusra kötelezte a szocreál építészeket, de ez a tradíció más volt a Szovjetunióban, és más az egyes szocialista országokban. A Hét nővér, a moszkvai hét magasház az orosz barokk építészetből merített inspirációt. Egyrészt mert az orosz barokk közkedvelt stílus volt, másrészt a dinamikája folytán kiválóan alkalmas magasházak formálására. A 176 méter magas Kotelnicheskaya Building, Dmitry Chechulin 1952-ben elkészült lakóháza a Moszkva folyó partján kétségtelenül impozáns látvány, de hagyományos, cellás térrendszerű lakásai már kevésbé érdekesek.

Magyarországon nem a barokk, hanem a klasszicizmus és az azt követő eklektika volt a legjelentősebb hagyományokkal bíró építészeti stílus, így a „formájában nemzeti” a kisebb súlyú, de az építészek körében egyértelműen elismert klasszicizmus lett. Budapesten és vidéken az ötvenes években jó néhány szocreál lakótelep született, az épületek általában arányosak és visszafogottan díszítettek, a lakóterek viszont szűkösek. Amíg a háborús károk és az urbanizáció együtt fokozta a lakásínséget, nagyobb alapterületű és szobaszámú lakásokra gondolni sem lehetett. Kiss Zoltán 1954-es két, egymással megegyező lakóépülete a Délibáb utcában ebből a szempontból üdítő kivétel: az egy- és kétszobás lakások méretezése és színvonala inkább az exkluzív helyszínhez igazodik, mint a lakótelepek zsákszobás sztenderdjeihez.

vitában a modern építészettel

racionalizmus

Az 1920-as, 1930-as évek Olaszországában született építészeti irányzat a racionalitás fontosságát hangsúlyozta a kor komplex kihívásainak megoldására. A historizmussal, az Art Nouveau-val és az expresszionizmussal szembenállónak határozta meg magát, de a futurizmustól ugyanúgy távolságot tartott, mint a funkcionalista modernizmustól.

A mérsékelt olasz racionalisták a novecento és a funkcionalista modernizmus közötti teret foglalják el, sokszor közelítve a két pólus egyikéhez. Giuseppe Terragni és Pietro Lingeri épületei, például az 1935-ös Casa Rustici első látásra nem sokban különböznek a funkcionalista modernizmus ikonikus darabjaitól, legfeljebb feltűnőbb a szimmetria, erősebb a szerkesztettség, több szerepet kapnak a falak. Adalberto Libera és az EUR építészei ennél tovább mennek a klasszikus elemek és megoldások alkalmazásában. A Casa Malaparte jó példa lehetne a racionalizmusra, ha Adalberto Libera eredeti terve valósult volna meg, de nem így történt. A tulajdonos, Curzio Malaparte író vette kézbe a tervezést és megvalósítást, aminek következtében abszolút egyedi épület született, ezt a szintézis részben mutatjuk be.

neoracionalizmus

A 20. század második racionalista hullámaként indult útjára Olaszországból az 1960-as években. Referenciái között egyaránt megtalálható a felvilágosodás eszmerendszere és az 1920-as, 1930-as évek építészeti racionalizmusa. A Tendenza nevű mozgalom a városi épületek és azok rendszerré szerveződésének jobb megértésére a tipológia módszertanát használta, egyúttal hangsúlyozta a műemlékek és a hely fogalmának szimultán jelentőségét a fizikai valóság és a kollektív emlékezet szempontjából.

Nem lehet állítani, hogy Aldo Rossi és az újracionalisták ott folytatták a munkát, ahol Terragni és Lingeri, vagy akár Libera abbahagyta, már a közben eltelt két évtized miatt sem. Az sem valószínű, hogy az újracionalistáknak a városról alkotott tipológiai elképzelése a racionalizmusban gyökerezik, az építészeti attitűd azonban közös: nem eldobni sem a régmúltat, sem a közelmúltat, inkább meríteni mindkettőből. Aldo Rossi (és Carlo Aymonino) korai épülete, az 1974-es Gallaratese Housing absztrakt formában idézi fel a múltat, legyen az Giorgio de Chirico festménye, vagy egy ókori sztoa. Rossi 1993-as munkája, a Villa Alessi összegző mű: mindent tartalmaz, ami a közben eltelt két évtizedben foglalkoztatta az építészt, legalábbis az utalás szintjén. Van benne historizálás, de a történeti idézetek iróniája is érezhető, miközben nem idegen tőle a modern alaprajzi szerkesztés linearitása és némi absztrakció sem.

Aldo Rossival ellentétben Oswald Mathias Ungers, a német neoracionalizmus vezéralakja életművét nem az oldott, posztmodern irányban gazdagította. Korábbi munkáiban a gazdag történést rendkívül szigorú, négyzeteken alapuló szerkesztés fogja össze, a későbbi fázisokat két saját családi háza mutatja be. Az 1988-as Villa Glashütte (Ungers House II) négyzet alaprajzra és tökéletesen megegyező homlokzatokra törekszik, a képlet mögött nem nehéz észrevenni Palladio hatását. Az 1996-os Haus ohne Eigenschaften (Ungers House III) nem kötődik külső mintához, saját határait keresi és találja meg: végletes absztrakciójában nem tesz különbséget a fal és a tér között. A „Tulajdonságok nélküli ház” méltó lett a nevéhez.

posztmodern klasszicizmus

A posztmodern kor építészeti mozgalmait a modernizmus opponálása hozta közös nevezőre, programjaikban ehhez képest erősen eltérő hangsúlyokat és megoldási javaslatokat találunk. A neoracionalizmus Rossival az élen a tradíció és a modern értékek szintetizálására törekedett, a posztmodern építészet élcsapata Venturival a kettős kódra helyezte a hangsúlyt, a Krier testvérek vezette posztmodern klasszicizmus pedig a tradíciók újraélesztésében látta a megoldást.

A posztmodern idején az építészek gondolkodásában nagyon erősen volt jelen a klasszicizmus, köszönhetően a Krier testvérek, Leon és Rob munkáinak, szövegeinek és kifejező ábráinak. Leon Krier tervei abban az időben nem valósultak meg. Rob gyakorlati javaslatai az elmélethez képest nagyon is kompromisszumkészek voltak, megépült házai nem árulkodnak erős klasszikus formálásról. Minden igazán jó klasszicista szellemű posztmodern épület áttételesen kapcsolódott a tradícióhoz, a formai utalásokon túl van bennük valami elvont, talán nem is mindig megfejthető viszony, mint Peter Märkli és Gody Kühnis 1982-es Two Houses in Trübbach párosában.

új klasszicizmus (new classical)

A klasszikus építészeti mintázatok iránti affinitás a történeti korokon átívelve, a 20. század modern mozgalmai mellett is megmaradt, és a század első felében megmutatkozó klasszicizáló irányzatok után az 1970-es években új erőre kapott. A posztmodern elvekkel részleges átfedésben ellenpontozza a dogmatikus modern építészet elzárkózását a klasszikus kánonoktól, a kifejezés erejét a klasszicista formaképzés gyakorlatában látja.

Érdekes módon a klasszikus minták követése a posztmodern kor elmúltával kapott új lendületet, amikor a tradíció már kevésbé foglalkoztatta az építészeket. Ennek oka minden bizonnyal az építészeten kívül keresendő, leginkább a városlakók és az ő vágyaikat megjelenítő konzervatív politikusok körében. Hosszú idő után eljött Leon Krier ideje, Charles brit herceg hathatós támogatásával 1993-ban megindult Poundbury építése, azóta egész városrésznyi historikus épületek születtek kortárs technológiákkal. 

Quinlan Terry 1988 és 2004 között hat villát tervezett a londoni Regent’s Park területére, mindegyiket különböző történeti stílusban. A Veneto Villa, a Doric Villa, a Corinthian Villa, a Ionic Villa, a Regency Villa és az 1991-es Gothick Villa bármilyen gondosan tervezett és kivitelezett épület, egyértelműen megosztja az építész társadalmat: egyesek szerint ahogy az építészetben mindig volt historizálás, úgy ma is lehet, míg mások egyértelműen giccsnek tartják az irányzat minden épületét.

A helyzet ellentmondásosságára jó példa Robert A. M. Stern megítélése. Stern az amerikai posztmodern építészet kiemelkedő alkotója, építészeti szakíró, 300 fős építésziroda vezetője, a Yale egyetem építészkarának professzora és hosszú időn át dékánja volt. Munkásságában a kortárs építészet ugyanúgy megtalálható, mint a tradicionalizmus. Utóbbira elgondolkodtató példa a 2000-ben elkészült Preston Hollow Residence

klasszicizáló modern vagy modern neoklasszicizmus

Minden kornak megvan a maga klasszicizmusa, még a modern építészet fénykorának számító második világháború utáni időszaknak is. Azt gondolnánk, hogy a totalitárius hatalmak bukásával megszűnik az igény mindenféle hősi építészetre, és csak a modernizmus elbizonytalanodásával kerül elő a minden kérdésre megoldást kínáló múlt, de nem így történt. Klasszikus képletekben gondolkodó építészek ekkor is voltak, még ha elszigetelten, egyéni utakat keresve is, és nem csak az asztalfióknak dolgoztak.

Bármekkora is volt az ellenszél, épültek klasszikus szellemű házak, ami tulajdonképpen két okból sem meglepő. Egyrészt a megbízást adó politikusok és magánszemélyek korántsem voltak mind meggyőződve a funkcionalista építészet mindenhatóságáról, és ezt anyagiakban is hajlandók voltak kifejezni; másrészt az építészek mindig vonzódtak az ókori mesterek lenyűgöző tudásához és művészetéhez. 

Fernand Pouillon 1957-es Climat de France tervét úgy is lehetne magyarázni, mint Franciaország birodalmi, tehát klasszicizáló megjelenését az algériai gyarmaton – de ha így volna, akkor Georges Candilis és társai, Shadrach Woods és Alexis Josic 1952-es Carrières Centrales beépítése a szomszédos Marokkóban miért lenne strukturalista? A politikai kondíciók mellett mindig van szerepe a tervező személyes szakmai elveinek. Candilis és társai a strukturalizmusban látták a modern építészet megújulását, míg Pouillon a klasszikus és modern elvek társításában.

Míg Pouillon épülete a nagy formával kíván üzenni, és a lakásra kevesebb figyelem jut, Sverre Fehn 1964-es kis háza, a Nordic Villa egyszerre szól az olasz reneszánszról és az északi klasszicizmusról, miközben modern épület és egy család barátságos otthona. Az eredetileg funkcionalista szemléleten iskolázott Sverre Fehn munkája során tapasztalta meg ösztönös kötődését a helyhez, az építőanyagokhoz és a hagyományokhoz. Az építész családból származó Hans van der Laan – megelégelvén a felszínesnek tartott delfti építészoktatást – szerzetesnek állt, kidolgozta saját építészetelméletét és arányrendszerét, és kisebb-nagyobb építészeti feladatokat vállalt. Az 1982-ben elkészült Naalden House típusát tekintve egy önmagában álló átriumház, de az anyagok, részletek és arányok ismeretében az átrium sokkal inkább emlékeztet kolostorudvarra, az épület egésze legalább annyira szakrális, mint profán.

tradíció és modernizmus

kritikai regionalizmus

A kritikai regionalizmus, túllépve a vernakularitás szimpla helyhez kötöttségén, egyszerre tart kapcsolatot a modernitás alapelveivel és az adott hely területi-kulturális sajátosságaival, egyfajta mediátor szerepet tölt be a globális és a lokális erőterek között.   

A kritikai regionalizmusról már a funkció részben is szó esett. Míg az európai építészetben az alapvetően modern szemléletű házakat a regionális hatások kisebb-nagyobb mértékben megújították, a helyi tradíciók tőlünk távol sokkal erősebbek: magát a funkcionalista alapállást kérdőjelezik meg. Ebben is különbözők az arányok, még egy olyan csoporton belül is, mint a trópusi modernizmus képviselői, Charles Correa, Balkrishna Doshi vagy Geoffrey Bawa. Mindhárom építész rendelkezik európai vagy amerikai tapasztalatokkal, mégis másként viszonyulnak a helyhez és a múlthoz. Hármuk közül egyedül Geoffrey Bawa az, akinek minden munkájában érzékelhető a srí lankai tradíció, kiváló példa erre saját háza, az 1970-ben épült Geoffrey Bawa’s House. 

szintézis

A 20. századi lakóhelyeket eddig irányzatokon és az ezeket képviselő épületeken keresztül mutattuk be. Ez a fejezet kivétel lesz: itt az építészet nagy egyéniségeiről lesz szó, őket próbáljuk meg elhelyezni a funkció, forma, utópia,tradíció fogalmai által meghatározott térben. Lesznek olyanok, akik irányultságuknál fogva egész életükben ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkoznak, de olyanok is, akik újra és újra más stílusban próbálják ki magukat.

Persze nem minden a szintézishez tartozik, ami nem sorolható be az eddig tárgyalt négy irány valamelyikébe. Hans Scharoun expresszív modern épületeinél (Romeo and Julia Housing) is inkább kompromisszumról van szó: a funkcionalista és az expresszív szerkesztés különösebb nehézség nélkül elkülöníthető. Ebből a szempontból hasonló hozzá Fernand Pouillon építészete, még az erős vízióval rendelkező Climat de France is könnyen megfejthető: a birodalmias külső mögött egyszerű, korrekt, akár funkcionalistának is nevezhető lakásokat találunk.

Vannak valódi határesetek is, mint a racionalizmus vagy a neoracionalizmus. Ezek az irányzatok akár a szintézis részbe is kerülhettek volna, azonban fontosabbnak tűnt a párhuzamos tradicionális mozgalmakkal, a novecentóval és a posztmodern klasszicizmussal való kapcsolatuk. 

A következő öt rövid részben tehát nem szerepelnek irányzatok, nem lesznek definíciók, nem hivatkozunk cikkekre. Ebben a vázlatos csoportosításban egymástól függetlenül alkotó építészek munkái kaptak helyet. Elképzelhető, hogy nem minden „megfejtés” tökéletes, de ezekkel a házakkal mindenképpen érdemes foglalkozni, hiszen a 20. század ikonikus épületeiről van szó.

forma, funkció, tradíció

Úgy is nevezhetnénk, hogy a nagy szintézis, hiszen mindent magában foglal, ami a század építészetében már készen volt. A közelmúlt expresszív építészete és a megelőző periódus klasszicizmusa éppúgy alakítja, mint az évszázad újdonsága, a funkcionalista térszervezés. A három összetevő a kor átlagos épületeiben sokszor egymással párhuzamosan, egymást kioltva szerepel – ezekkel a házakkal nem foglalkozunk, ez az a bizonyos 80 százalék, amit Jencks „öntudatlan építészetnek” nevez. Számunkra a csúcsteljesítmények érdekesek, ahol a három tényező harmóniában egyesül, talán a legtökéletesebben Frank Lloyd Wright építészetében.

Frank Lloyd Wright

Wright első és egyetlen mestere Louis Sullivan volt, tőle származik a „form follows function” (a forma követi a funkciót) szállóige, így amikor az európai modernista építészek első munkái eljutottak az amerikai földrészre, Wright joggal gondolhatta, hogy ez az építészet számára nem új. Épületei funkcionálisan hibátlanok, miközben a modern építészet sterilitása mindig is idegen maradt tőle, házain a legtöbb esetben felfedezhető a klasszikus szerkesztés tengelyessége, a kifejező formák alkalmazása. 

A hangsúlyok minden épületében más helyen vannak. Első igazán híressé lett háza, az 1909-es Robie House szalagablakos, mint egy modern épület, miközben tömege klasszikusan szerkesztett, lendületes homlokzata a túlnyúló tetőkkel pedig kimondottan expresszív. Az 1924-es Ennis House is kifejező, de teljesen másképp: a stilizált maja templom elsődleges célja a reprezentáció, miközben a funkcionalitás itt sem szenved csorbát. 

A kifejezés továbbra is elsődleges, de a formálás már szinte absztrakt, a vízesés fölé épített 1939-es Fallingwater házon alig találni külső ornamentikát. A változatos belső a sok terasszal építészeti szempontból és működésében egyaránt az évszázad egyik legvonzóbb lakótere, funkcionálisan kiváló, miközben nem nevezhető funkcionalistának. A modernizmus megjelenésével már csak helyi szimmetriák utalnak a pár évtizeddel korábbi Wright-házak szerkesztésére.

Az 1956-os Price Tower expresszív tömege és homlokzata még ennyire sem klasszikus. Szimmetriák helyett négyzetre és háromszögekre szerkesztett, két szintenként ismétlődő tereivel az idős Frank Lloyd Wright mintha a strukturalistáknak jelezné, hogy érti ő a korszellemet, de mint mindig, most is kicsit másképp gondolja a dolgokat.

Jørn Utzon

Utzon épületei annyira különböznek egymástól, mintha a helytől, az időtől és a feladattól függően minden esetben más és más eszközökkel kezdett volna hozzá a tervezéshez. 1958-as átriumházas lakóegyüttese, a Kingo Houses még felszabadult, a helyre hangolódott, de alapvetően modern szellemű alkotás. Ehhez képest az 1971-es mallorcai nyaraló, a Can Lis ennek az ellenkezője: klasszikus szerkesztésű kőépületek együttese, ahol a rend időnként felborul, illetve új rétegekkel egészül ki a kifejezés érdekében.

Adalberto Libera

Adalberto Libera szintetizáló építészete a racionalizmus keretei között mozog, lakóépületei alapvetően funkcionalisták, de klasszikusan szimmetrikus szerkesztéssel és néhány erős építészeti gesztussal, mint például az 1934–1935-ös Villino tipo A, B, C. A kalandos történetű, izmusokhoz nemigen sorolható Casa Malaparte 1940-ben készült el Adalberto Libera építész, Curzio Malaparte író és Adolfo Amitrano építőmester közös alkotásaként. A házon könnyebb érezni, mint megfogalmazni a funkció, forma, tradíció hármasának hatásait: a Casa Malaparte, ha nem is funkcionalista, de modern szellemű, markáns kifejezőerővel rendelkezik, ráadásul olyan, mintha mindig is ott lett volna.

Gio Ponti

Ponti munkásságát mindig a funkció, forma, tradíció háromszög határozta meg. A második világháború előtt a funkció mellett a tradíció kapott nagyobb súlyt, utána talán a forma, de minden alkotásában, legyen az tárgy, bútor vagy ház, szintézist látunk. Caracasi épülete, az 1957-es Villa Planchart kiváló példája az összhangnak: a minden funkcionális igényt kielégítő épület klasszikusan párkánnyal zárul, szabadon formált belső tereit a nézőpontok és látványok szervezik, szín- és anyaghasználata gátlásokat nélkülözően expresszív.

Carlo Scarpa

Scarpa a 20. század titokzatos bűvésze: mindig a megfelelő eszközt veszi elő, hiszünk is neki, de megmagyaráznunk ritkán sikerül. Kevés publikált lakóháza közül a legjobban dokumentált az 1978-as Casa Ottolenghi. A tervezés logikája kiderül a leírásból. A további kérdésekre válasz lehet, hogy Scarpa a Velencei Képzőművészeti Akadémián tanult, ezért inkább művészi, mint mérnöki szemlélettel alkot; valamint az, hogy építészetére Frank Lloyd Wright tette a legnagyobb hatást.

Peter Zumthor

Bár egyáltalán nem törekedett rá, Peter Zumthor a kilencvenes évek megkerülhetetlen építésze lett, annak az elmélyült figyelemnek köszönhetően, amely kevés kortársára jellemző. Reflektív modernista szemléletével mindig úgy alkot újat, hogy közben az egyes megoldások ismerősnek tűnhetnek már valahonnan. 1993-as idősotthona, a Residential Home for Elderly funkcionális kiindulású, a széles oldalfolyosót alakítja a lakók közös nappali terévé, és összeköti azt a kis lakások konyháival. Az épület szerkesztése és arányrendszere egyszerre idézi a régi korokat és a közeli múltat, anyaghasználata a modern sztenderdektől eltérően barátságos és kifejező. 

Egy évvel később elkészült parasztház-bővítése, a Gugalun House a múlt folytatásának kérdését veti fel. Az új rész térszervezése funkcionális, a felhasznált anyagok korszerűek, miközben a tömeg pontosan folytatja a régit. Az expresszivitás is megtalálja itt a helyét: az új homlokzat fekvő lamellái a rönkfákból épült régi falat folytatják, de a kilencvenes évek átiratában.

A nagy szintézisből a hazai tervezők sem maradtak ki. A későmodern kor ikonikus épülete, Jánossy György 1963-as, a budapesti Tóth Árpád sétányon épült többlakásos lakóháza egészen különböző kihívásokra ad pontos választ. A történelmi környezet zárt, falas tömeget és a modern lakóházak szokásos méreteinél nagyobb léptéket igényel, míg a hatvanas évek korszerű lakásokat, a középkori eredetű Várnegyed pedig némi ódon romantikát. Egy átlagos építész, ha megkapja ezt a feladatot, nem gondolna halványkékre meszelt, kisméretű téglából rakott falra és alumínium nyílászárókra, de Jánossy bátran bevállalta, ahogy a kétszintes lakásokat is, szokatlan eltolásokkal szerkesztett homlokzati nyílásrendszerrel. Neki lett igaza.

Janáky István a kilencvenes években már a spontán építészetből merített inspirációt, és nemigen tervezett a funkció, forma, tradíció hármassal értelmezhető és elemezhető házakat. Az 1993-as Ragályi ház sem ilyen. Hasonló a helyzet, mint a Casa Malaparte esetében: a ház funkcionalitása nem erős, formai kifejezése apróságokban rejlik, a klasszikus szerkesztés spontán megoldásokkal keveredik. Az összkép festői és hibátlan, ami leginkább a színeknek, az anyagválasztásnak, az arányoknak és a részleteknek köszönhető.

forma és funkció

Még a magukat funkcionalistáknak valló építészek is kezdettől fogva kisebb-nagyobb mértékben kiléptek a ház működésének bűvöletéből. Mies van der Rohe egyértelműen a klasszicizmushoz vonzódott, Le Corbusier legtöbb munkájában pedig könnyen felfedezhető a szabad formálás iránti vágy. 

Le Corbusier a két világháború között még csak a házak egyes, elkülönült részein oldotta fel a merőleges rendszert, például a Villa Savoye belső tereiben vagy tetőkerti szintjén. Brutalista korszakában már sokkal erőteljesebb formálással élt: az Unité D’Habitation lábai és tetőszinti építményei szoborszerűen kifejezők, a nyersbeton homlokzaton erős színek jelennek meg. Utolsó nagy korszakában erősen expresszív épületeket tervezett az indiai Chandigarh városában, ezeknek azonban majdnem mindegyike középület.

Az alábbi, rövid részben olyan építészekről lesz szó, akik nem a dogmatikus modernizmus hívei. Számukra természetes, hogy funkcionalista és expresszív építészet nem választható szét, a két gondolatkör csak egymással összefüggésben értelmezhető, legalábbis a saját alkotó tevékenységükben. A későmodern építészet három nagy egyénisége, Luis Barragán, Ralph Erskine és Juliaan Lampens egyaránt a lakótér kifejező és egyéni megformálásán dolgozott, meglepően más hangsúlyokkal és végeredménnyel.

Luis Barragán

Barragán ízig-vérig mexikói építész volt, az érzelmes építészet, az „arquitectura emocional” képviselője, aki írásaiban is hitet tett funkció és forma elválaszthatatlanságáról. Megépült villái igazolják kijelentéseit a fények, színek és terek fontosságáról, az utca zártságáról és az udvar intimitásáról, a lakók különböző térigényeiről. Saját otthona, az 1947-es Casa Barragan ideális méretű lakó- és munkahely, egyszerre absztrakt és rusztikus, kellemesen tágas, világos és mexikói módon színes. Az 1950-es Casa Prieto Lopez elveiben és hangvételében hasonló az előbbihez, de itt az építtető társadalmi helyzetéből következő elvárások nagyobbak voltak, így a terek tágasak, elegánsak lettek, a térszervezés lényeges szempontja a reprezentáció.

Ralph Erskine

Erskine építészete egy brit származású svéd módjára érzelmes. Saját lakóháza, az 1963-as Villa Erskine kívül szürke és fekete, belül fehér, de korai lenne ebből messzemenő következtetéseket levonni. A lakóházból, irodából és garázsból álló együttes homlokzatát egyedi kiosztású, rovátkolt vasbeton elemek burkolják, a tömegek minden sarka lekerekített, a nyeregtetők alatt donga formájú födémet látunk. A donga belül is érvényesül, a funkcionális terek bútorok módjára helyezkednek el a barátságos léptékű térben.

Juliaan Lampens

Lampens esetében érzelmességről beszélni nem helyénvaló, még a kifejezés szó is csak mint következmény értelmezhető. Ő a tér belakásával foglalkozott, ezt a kérdést járja körül egy sor családi házában. Az 1974-es House van Wassenhove osztatlan belső tere, a tér kalandos bejárhatósága, a bútorszerű helyiségek és a fixen beépített berendezések mind az egyterűségről szólnak, ezt erősíti a kifelé bunkerszerű beton tömeg. Az épület nem a kifejezés szándékával épült, csak saját tartalmát fejezi ki – rendkívüli erővel.

tradíció és funkció

A 20. század építészete a funkcionalizmus előretöréséről szól, a modernizmus harcáról az egyeduralkodó helyzetért. Első és legerősebb ellenfele a tradicionális építészet, amelyet az évszázad során újabb és újabb nemzeti és birodalmi klasszicizmusok követnek, majd a modern elbizonytalanodásával megerősödnek a posztmodern klasszicizmus és utódai.

A frontvonal mellett ugyanakkor kiegyensúlyozottságra törekvő irányzatok is éltek, mint a két világháború közötti racionalizmus és a hetvenes évek újracionalizmusa. Ezekről már a tradíció részben esett szó. Most azok a nagy építész egyéniségek következnek, akik egész életükben, vagy legalábbis hosszabb alkotói korszakaikban a múlt és jövő, a klasszikus tradíció és funkcionalista modern elvek szintetizálásán dolgoztak. 

Auguste Perret

Auguste Perret a századforduló és a premodern egyik leghaladóbb építésze, a vasbeton úttörő felhasználója, Le Corbusier mestere. 1904-es párizsi foghíjbeépítése, a Rue Franklin Apartments modern szellemű, racionális alaprajzú, könnyed vasbeton pillérvázas szerkezetű épület, a kor uralkodó art nouveau stílusára egyedül az egész homlokzatot beborító, finoman díszített mázas kerámia burkolat utal.

Perret építészeti érdeklődése a következő évtizedekben megváltozott. Az 1920-as évektől kezdődően a klasszikus építészet integrálása a célja, legtöbb épületén monolit vasbetonból készült oszlopokat, gerendákat, párkányokat találunk, minimális tagozással. Legfontosabb brutalista-klasszicista műve Le Havre háború utáni újjáépítése, amelyen egészen az 1954-ben bekövetkezett haláláig dolgozott, ennek kis részlete a Rue de Paris kis épületcsoportja.

Kenzō Tange

Vannak egyéni utak, és vannak egy-egy életművön belül is kivételek, utóbbira példa Kenzo Tange saját családi háza. Tange modernista indulása és metabolista beérkezése során mindig szentelt több-kevesebb figyelmet az építészet helyi és európai hagyományaira. A japán szellemtől idegen is lenne a tradíció teljes figyelmen kívül hagyása, de az 1953-as Tange House a szintetizálás csúcsteljesítménye: a lábakon álló faépület egyszerre háromszáz éves császári villa és modern építészeti ikon. A ház már nem áll, így a 2018-ban elkészült és a Mori Art múzeumban kiállított, 1:3 arányú fa makettje próbálja csökkenteni az építészek lelkiismeret-furdalását.

Louis Kahn

A modern építészet mellett elkötelezett Louis Kahnnak hosszú utat kellett megtennie, mire végül rátalált a csak rá jellemző egyéni szintézisre, amelyet késői középületei révén ismerhetünk. Családi házai a léptékből következően egyszerűbbek. Az ötvenes években több, strukturalista hatást mutató, egyenlő négyzetekből szerkesztett alaprajzú családi házat tervezett, sajnos ezek nem épültek meg. Kései utódjuk a szintén egybevágó négyzetekből szerkesztett, de már nem struktúrába rendezett 1967-es Fisher House Az 1971-ben elkészült Korman House ünnepélyességével és szimmetrikus megjelenésével továbblép egy sajátos neoklasszicizmus irányába, ahol nem könnyű megfejteni a klasszikus szerkesztéshez tartozó és az abból kilépő elemek bonyolult rendszerét. 

Alberto Campo Baeza

Baeza építészetére illik a minimalista jelző, de ez a fajta minimalizmus nem a kevésből indul ki, hanem a múltat és a jelent magában foglaló, bonyolult valóságot egyszerűsíti a lehetséges végpontig. 1992-es, rendhagyó családi háza, a Gaspar House jól visszafejthető képletet mutat: a fallal körülzárt ház függetleníti magát a környezetétől, kétszeresen szimmetrikus térszerkezete akár reneszánsz is lehetne, miközben megjelenésében teljesen absztrakt; dísztelen felületei még a dogmatikus modernnél is dogmatikusabbak.

Későbbi lakóházai követik a mintát, mindig a terek, a térkapcsolatok és a fények fontosak, az anyagok és a felületek szűk határok között mozognak. A 2000-ben elkészült Blas House az emeleten anyagtalan fehér felületű, az alsó szinten nyersbeton, ami egy földbe süllyedő ház esetén nem meglepő. A lényeg itt is a végletekig redukált térszervezés, a lakótér felosztása sötétre és világosra, zártra és nyitottra, természetesen a legklasszikusabb szerkesztéssel.

forma és tradíció

Tiszteletlenül szentek és őrültek címmel is beszélhetnénk azokról, akik nem vették tudomásul, hogy a huszadik század a modernizmus százada, és a tömegigények funkcionalista kielégítése helyett azzal foglalatoskodtak, hogy régi korok formáiból hozzanak létre kifejező együtteseket. Az építészettörténet nagy szerencséje, hogy ezekhez a korszellemhez kevéssé kapcsolódó tervekhez sikerült építtetőket találni, hol magánmegbízókat, hol állami beruházókat.

Jože Plečnik

Plečnik fiatalon kezdte tervezői pályafutását a bécsi szecesszió közegében, és amíg kortársai a premodern és a modern felé tettek óvatos lépéseket, ő az idők során egyre klasszikusabb épületeket tervezett. Harmadik megépült háza, az 1905-ben átadott Zacherl House a kornak megfelelően expresszív hangvételű, de gránitburkolatával, erős párkányaival és különös ornamentikájával nem is állhatna távolabb a bécsi kedélyességtől. Három évtizeddel későbbi ljubljanai lakóháza, az 1934-es Peglezen House már csak a klasszikus építészetből ismert elemeket alkalmazza, azokat viszont soha nem látott részletekkel és homlokzati elrendezéssel. 

Heinz Bienefeld

A német építészek egy része a második világháború után uralkodóvá lett funkcionalista gondolkodással szemben határozta meg magát. Közéjük tartozott Heinz Bienefeld, aki már első házával bebizonyította, hogy az általa választott út nem csak érdekes, de járható is. Az 1968-as House Nagel alaprajza szerint akár római villa is lehetne, de a terek méreteiből következően kimondottan barátságos családi ház született, amit sokszor a historizálással szembemenő anyagválasztás és részletképzés is erősít. Az 1977-es House Stein még jobban elrugaszkodik a konkrét formai előképektől, ellipszis alakú zárt udvara egy sosemvolt kolostor kerengőjét idézi, ahonnan egy különös szimbolikájú kertbe léphetünk tovább.

Bienefeld magányos hős, de az önálló alkotók is találnak hasonló gondolkodású társakat. Bienefeld esetében a nagy német templomépítőket érdemes felidézni, akik nem egy esetben újjáépítők is voltak: Dominikus Böhm, Rudolf Schwarz és az ifjabb Böhm, Gottfried. Lakóépületet viszonylag keveset terveztek, azokat sem a feltétlenül a templomokat jellemző forma és tradíció jegyében. Erre a különbözőségre példa Gottfried Böhm expresszív modern lakóegyüttese, az 1965-ös Chorweiler Housing Estate.

Forma és tradíció kettőse jellemzi Lajta Béla építészetének fantasztikusan termékeny másfél évtizedét. Nem tudhatjuk, milyen fordulatokat vett volna Lajta építészete, ha nem ilyen szűkre szabott az ideje (47 évesen hunyt el), a nagy szintézis ugyanúgy elképzelhető, mint egy modern fordulat.

1911-es, Népszínház utcai lakóépülete, a Harsányi Adolf ház alaprajzában és térszervezésében klasszikus pesti gangos ház, miközben a homlokzatokon már a később divatossá vált zárterkélyeket látjuk, egy teljesen egyéni, népi motívumokat felhasználó ornamentikával kiegészítve. Az 1912-es Rózsavölgyi ház minden szempontból sokkal bonyolultabb alkotás. Az épületben a földszinti üzletek és két irodaszint fölött következnek a lakások, ettől a homlokzat egészen szokatlan arányokat vesz fel. Meglepő a teljesen üvegezett alsó szintek fölé kerülő nehéz, falazott homlokzat. Abban az időben szokatlan megoldás lehetett a vízszintesen végigfutó, szalagablakot megelőlegező ornamentika, és az alsó három szinten megjelenő nagy reklámfelület sem lehetett kevésbé meglepő. De talán az a leghihetetlenebb, hogy ezt a sok, egymást kioltani akaró szempontot Lajtának sikerült harmonikus egésszé alakítania.

forma és utópia

Az utópiák ereje olyan nagy, hogy nincs szükségük további formálásra. Elég Kenzo Tange Tokyo Bay tervére gondolni: az óriási méreteket elképzelve világossá válik, hogy minden egyéb formálás csak gyengítené az összhatást. Az előregyártás sem kívánja az applikált formákat. A kezdeti időkben még akadtak a Burov Buildinghez hasonló próbálkozások, az NDK városépítészetében is találni dekorált panelházakat, de ezek építészeti szempontból nem nevezhetők különösebben sikeresnek. A Futuro házhoz hasonló termékek viszont egyértelműen formai koncepcióból indulnak ki, emiatt inkább az ipari formatervezéshez tartoznak, mint az építészethez.

Maradt egy terület, a strukturalizmus, ahol szerepe lehet a formálásnak, és ahol ez a formálási vágy már szinte az első időktől jelen volt. Négy példa következik, mindegyik különböző módon strukturalista, vagy más- és másféleképpen módosítja a struktúrák eredeti rendjét.

Francisco Javier Sáenz de Oiza

Oiza, akárcsak a huszadik század második felének sok tehetséges építésze, a modernizmustól a posztmodernig minden stílusban kipróbálta magát. A sorból a strukturalizmus sem maradhatott ki, de csalódnánk Oiza építészetében, ha nem formálta volna ezt is a maga képére. Az 1969-es Torres Blancas alaprajza nem négyzetek mechanikus sorolásából áll, szinte az ellenkezője: kevés téglalapot és sok kört látunk, 90 fokonként elforgatva. Természetesen az elforgatásban is találunk kivételt, ahogy a körök sem mindig kerülnek egymás felé. Nem kétséges, hogy a konstrukciót néhol felülírta az épület vágyott képe.

Jean Renaudie, Renée Gailhoustet

Az 1975-ös Ivry-sur-Seine Housing Complex az építészpáros markánsan strukturalista szellemű együttese, amelynél a fő célok közé tartozott az üzletek, irodák és lakások vegyes rendszere, szemben az ekkor uralkodó funkcionalista elvekkel. Szintén a strukturalista szemléletből következik az elemek halmazszerű elrendezése, ahol a növényzet is a rendszer fontos elemének számít. Ami meglepő és egyedi a tervben, az a geometriája: Renaudie és Gailhoustet a háromszög alaprajzot a négyzettel és téglalappal egyenrangúan kezeli, ráadásul a belső terekben ugyanolyan következetesen, mint a szabadabban formálható teraszoknál.

Ricardo Bofill

Bofill mindig óriási lendülettel vetette bele magát az éppen aktuális építészeti irányzatba, utópista korszaka után a strukturalizmus lehetőségeit kutatta lakóépületein. A sorozat utolsó, posztmodern felé nyitó darabja az 1975-ben átadott Walden 7

A Walden 7 nagyszabású kompozíciója kilép a strukturalizmus logikájából, fontosabbá válik a szimmetrikus tömeg, a kifejező forma, az állandó téri történés, a dekoratív megjelenés. Bofill zsenialitását bizonyítja, hogy mindezt sikerült 30 négyzetméter alapterületű lakómodulokból úgy összeszerkesztenie, hogy az egyetlen egységnyi garzonlakásoktól négy egységnyi, kétszintes lakásokig minden előfordul, és minden lakásnak van külső kapcsolata.

Piet Blom

Az 1984-es Cube Houses a holland strukturalizmus mintapéldája lehetne, de hiába holland és strukturalista, ha már annyira benne vagyunk a posztmodern korban, hogy még a holland józanság sem tud győzedelmeskedni a kifejezés vágya fölött. Blom „városi lombok” metaforája óriási fákat eredményez, talán kicsit direkt módon, ahol a lombok élére állított kockájában lehet lakni.

A koncepció távoli rokonságban áll Arata Isozaki és Yona Friedman két évtizeddel korábbi utópiáival, de hogy még mindig van aktualitása, arra bizonyíték Sou Fujimoto 2010-es NA háza, és annak „élet a fán” koncepciója. A téma bővebb kifejtése a Kortárs kísérleti lakóhelyek fejezetben található.

ellentmondás

Úgy tűnhet, hogy az ellentmondás és a szintézis fejezetekben megemlített épületek akár egy csoportba is tartozhatnának, és ebben van némi igazság, hiszen közös bennük a különböző látásmódok vegyítése. Ami elválasztja őket egymástól, az a szemlélet: amíg a szintézis alapvető célja a különböző elvek összebékítése, addig az ellentmondás éppen az ellenkezőjét teszi. Egy jól sikerült posztmodern vagy dekonstruktivista épület tele van formai és szerkesztési ellentmondással, egymásnak feszülő értelmezési lehetőségekkel.

Az ellentmondás ritka, de nem kivételes az építészet történetében. Nagy stíluskorszakok végén szokott megjelenni, elég csak a legismertebbre, a reneszánsz végét kijelölő manierizmusra és Michelangelo extravagáns épületeire gondolni. Hasonló jelenség a modern építészet végét jelző posztmodern mozgalom és annak összes irányzata.

A történet a második világháború végén indul. A modern építészet az újjáépítéssel óriási lehetőséget kapott, de túl rövid határidővel ahhoz, hogy valódi evolúció alakuljon ki. Az Athéni Charta városépítési elvei hozták a legtöbb problémát: a települések öt funkcióra osztása (lakás, munka, üdülés, közlekedés, történeti emlékek megőrzése) figyelmen kívül hagyta a városközponttal szemben támasztott hagyományos igényeket. További gondot okozott, hogy a merev, zónás rendszer nem adott megoldást a város növekedésének kérdéseire.

Először a növekedés kérdésére születtek megoldások. Az ötvenes évek közepétől sorra készültek strukturalista és a metabolista tervek, amelyek nagy része ugyan utópiának bizonyult, de a hetvenes évek elején beköszöntő olajválság magát a növekedési problémát helyezte hatályon kívül.

Ugyanakkor a városközpontok kérdése nem oldódott meg, sőt a háború utáni lakásínség elmúltával egyre nagyobb jelentőséget kapott. A hatvanas évek közepétől kezdődően az építészek, a városépítészek és nem utolsósorban a városlakók mindinkább a modernizmus ellen fordultak, a kezdeti kritikát a hetvenes évek közepére a teljes elutasítás követte, amelyet tovább fokozott a dekonstruktivizmus minden hagyományt megkérdőjelező szemlélete. Ennek a folyamatnak az állomásait mutatják be az ellentmondás posztmodern és dekonstruktivista példái.

a posztmodern mozgalom lakóházai

posztmodern

A modern építészet szigorú dogmatizmusával, uniformizáltságával, dísztelenségével szemben fellépő építészeti mozgalom, amely az 1960-as években született, és az 1980-as években élte virágkorát. A posztmodern építészek kritizálták a modernizmus érzéketlenségét a kulturális hagyományok iránt, és a történeti korok stilisztikájának, ornamentikájának elfogulatlan használatát szorgalmazták. Hivatkozásaikban kitértek a felhasználóknak arra a jogos igényére, hogy a köznyelvhez közelinek érezhessék az általuk használt épületeket.

A posztmodern kezdetét és végét sokféleképpen határozzák meg, van aki szerint rögtön a második világháború után kezdődött, mások szerint még ma is tart. A Habitatio tananyag ebből a szempontból a leginkább elfogadott 1970 és 1990 közötti két évtizedet tartja meghatározónak. 

Charles Jencks állításával ellentétben a modern építészet 1972. március 16-án, a Pruitt-Igoe első épületének felrobbantásával nem halt meg, a lakótelep bontása csak a modernizmus térvesztésének egy jelképes állomása volt. Ahogy a modern húzódott vissza, úgy szaporodtak a kritikus hangok: megjelent a minden újat elvető, a régit visszaállítani kívánó új klasszicizmus és új urbanizmus, a modern és klasszikus elveket összehangolni szándékozó neoracionalizmus, a funkcionalizmust helyi hagyományokkal ötvöző regionalizmus, és nem utolsósorban a mindent kiforgató posztmodern építészet.

Posztmodern stílusról nem könnyű beszélni, inkább posztmodern attitűdről. Ha azt látjuk, hogy egy nyolcvanas években készült ház régi korok formáit idézi fel, de valahogy szabálytalanul, posztmodern szerzőre gyanakodhatunk. Ha feltűnik az épület szimmetriája, amelyet időnként váratlan elemek zavarnak meg, gyanúnk csak erősödhet. Felidézés és átértelmezés, ismert szabályok alkalmazása és azok megszegése: posztmodern recept. 

Ha Jencks mondhatja, hogy a modern építészet 1972-ben véget ért, akkor azt is lehet mondani, hogy ez tévedés: akkor már kilenc éve benne éltünk a posztmodernben, Robert Venturi már 1963-ban elkészült az első posztmodern ház tervével. 

Az édesanyjának tervezett, és 1964-ben megépült Vanna Venturi House reklámcélokat is szolgált: ez volt Venturi első háza, a reménybeli megbízóknak bemutatható referencia. A modern elveket konzekvensen figyelmen kívül hagyó épület elsőre szimmetrikusnak és rendezettnek tűnik, de minden további lépéssel felrúgja ezt. Főhomlokzatából más, nagy léptékű tömegre következtetünk, a házba bejutás csupa kaland, a belső közlekedés sem magától értetődő. A kis épület egyrészt Venturi Less is bore (a kevesebb unalmas) szállóigéjének manifesztációja, másrészt a sok kis szabálytalanság ellenére (vagy pont azért) meglepően kellemes és barátságos terű lakóház.

1970-es, már Denise Scott Brownnal közösen tervezett épületkettőse, a Trubek-Wislocki Houses szintén szimmetria és aszimmetria ütköztetésével operál, de már nagyobb a kontraszt a külső megtévesztő egyszerűsége és a belső terek szokatlan szabálytalansága között. Mintha Mies van der Rohe minimalista szállóigéje, a Less is more (a kevesebb több) még a hetvenes évek elején is hatna, a tervezők itt még nem archaizálnak, kerülik a direkt formai utalásokat. Stilizált és átértelmezett architektonikus elemek csak a későbbi munkákban jelennek meg, ahogy az expresszív színek és formák használata is egyelőre várat magára.

Venturival ellentétben Ricardo Bofill nem tartozott a posztmodern élharcosai közé, ő a strukturalizmus felől közelített a mozgalomhoz. Az 1971-ben épült, de stílusa miatt még ma is vitákat kiváltó Xanadú szabályos rendszer, amelyben az elemek kapnak meglepő formát, így adva romantikus hangulatot a 18 lakásból álló épületnek. 

Romantikának az 1975-ös The Factory sincs híján. A cementgyárból átalakított műterem és rezidencia kevés, de annál jellegzetesebb beavatkozással billenti ki a nézőt a megszokott világlátásából. Elég csak megemlíteni a sem lakásra, sem építészirodára nem hasonlító, különös alakú és nagy belmagasságú belső tereket, amelyek a betonhengerek falába utólag vágott, román stílusú, de gótikus arányú ablakokon kapják a fényt, hogy teljes legyen a befogadó elbizonytalanítása.

Az 1983-as Les Espaces d’Abraxas már valódi posztmodern együttes, annak minden szemfényvesztésével. A Párizs barokk építészetére utaló, grandiózus kompozíció precízen szimmetrikus, a megjelenő történeti formák és részletek arányosak, az anyaghasználat meggyőzően kortalan. Az épület annyira hatásos, hogy elsőre mindent elhiszünk neki. Ez azonban csak addig tart, amíg észre nem vesszük, hogy a féloszlopok üvegből vannak és a fejezetük erkély, a túloldali pilaszterekben ablaktalan lépcsőház rejtőzik, de vannak olyan féloszlopok is, amelyek elindulnak, majd megszakadnak, és hat szint kihagyás után folytatódnak. Igen, ez olyan ház, amelyen a homlokzatnak kevés köze van a belsőhöz, a grandiózus külsőnek a mögötte rejtőző, közel 600 szociális lakáshoz.

Szintén a posztmodern fénykorából való a Rauchstrasse posztmodern seregszemléje, amely az 1979 és 1987 közötti, Berlin újjáépítését célzó IBA (Internationale Bauausstellung) részeként, Rob Krier nyertes pályázata alapján jött létre. A beépítés tíz városi villájának tömegét a pályázat erősen meghatározta, formálási lehetőség a homlokzatképzésben, az anyag- és színválasztásban, illetve a részletekben maradt. 

Az épületek egyike a nemzetiszocialista időkből maradt meg, ehhez igazodik szimmetrikusan Aldo Rossi neoracionalista téglaháza. A telek másik végében áll Rob Krier kedélyes, bár kissé túlrészletezett párosa. A köztes részen két épület érdemel szót: Giorgio Grassi szinte modernista, teljesen dísztelen ellenterve és Hans Hollein könnyed, színes lakóháza, a Rauchstrasse, House 8 mint a posztmodern játékosság mintapéldája. 

Hollein épületén az alaprajztól a homlokzatokig ugyanazt az elvet látjuk: kell egy racionális alaprendszer, amelyet a körülmények itt-ott kimozdítanak az egyensúlyi helyzetből. Az átlós elrendezésű négy saroklakás alaprajzában összehúzódik, hogy helyet adjon a lépcsőháznak, a liftnek és a felsőbb szinteken egy plusz kis lakásnak. A legkevésbé benapozott lakás homlokzata kicsit kifordul kelet felé, a földszinti nyílások összeszűkülnek, a legfelső emelet nagy kiülésű párkányt kap. Játéknak tűnő apróságok, de nem lényegtelenek.

Takefumi Aida a posztmodern játékosságot szó szerint értelmezve, sorozatban tíz játékkocka-házat tervezett. Az első darabok még nagy, szintmagas elemekből állnak, majd a felbontás lassan finomodik, és a sorozat utolsó, legtagoltabb darabja, az 1984-es Toy Block House X hasonlít leginkább építőkockák szeszélyes halmazára. Takefumi Aida korábbi, útkereső, már a moderntől eltávolodó épületei is izgalmasak. A Nirvana House és az Annihilation House a négyzetes szerkesztés lehetőségeit járja körül, az 1973-as House Like a Dice egy japán módra komolyan vett posztmodern geg: a lábakon álló, kocka alakú ház hat homlokzata egy dobókockát jelenít meg.

A nyolcvanas évek végére ha nem is tűnt el, de egyre inkább a perifériára szorult a posztmodern stílus, és úgy tűnt, hogy többé nem találkozunk vele. Ma már másképp látjuk a kérdést, a 2010-es években megérkezett a neoposztmodern, de a kilencvenes években minden komoly építész kerülte a régi korok építészetére utaló formákat, nem próbálkozott iróniával vagy kettős beszéddel, nem keresett kapcsolatot az építészet köznyelvével.

Kivéve az olyan öntörvényű építészeket, mint Piet Blom, aki minden tervében a határokat kereste, időnként túl is ment rajtuk, elég csak a rotterdami kockaházakra gondolni. 1994-es villája, az építészeket erősen megosztó de Waal House tele van finom és egészen direkt formai utalásokkal, anyaghasználata minimum eklektikus, szerkesztése kívülről klasszikusan szimmetrikus, amit belül hol a praktikum, hol a strukturalista múlt rendszerimádata ír felül. Nem tudjuk, mi lehet a titok, de Piet Blom úgy fogja össze ezeket az egészen különböző szálakat, hogy az “orosz palotácska” nem esik szét, teljesen egységes és nincs benne semmi régies.

dekonstruktivista lakókísérletek

dekonstruktivizmus

A Jacques Derrida nevéhez köthető gondolatkör szerint nem elég megállapítani a nagy narratívák érvénytelenségét, a nyelv és a filozófia fogalmait rendre vissza kell bontani (dekonstrukció), hogy a folytonos újraértelmezések dinamikus rendszerével elkerüljük a hamis jelentések eluralkodását. Az elv adaptálásával olyan épületek születtek, melyek az építészet addigi nyelvi struktúráit igyekeztek lebontani és újraszervezni.

Nem könnyű megérteni a dekonstruktivizmus lényegét. A kilencvenes évek építészei kitérő egyenesekben és szétrobbantott formákban tobzódtak, a nyelvészek a szavak használhatatlanságáról értekeztek, a filozófusok áhítattal ismételgették Jacques Derrida nevét. A posztmodern építészek esete egyszerűbb. Ők a modern lebontásán dolgoztak, Venturival szólva összetett és ellentmondásos házaikhoz mindent felhasználtak a tradíciótól a köznyelvi építészetig.

A posztmodern gyakorlatias, kézzelfogható és sokszor humoros ellentmondásaihoz képest a dekonstruktivizmus tiszta elmélet, időtlen absztrakció. Nem használ történeti idézeteket, de hiányoznak a modernizmus megtagadni való sémái is. A tagadás általános, nem fókuszál egy korra vagy megoldásra, az építészet kialakult rendjét veszi célba.

Az általános tagadás vagy megkérdőjelezés attitűdjével nehéz lakóházat tervezni, ebből fakadóan ritka a dekonstruktivista villa, többlakásos házat vagy szociális lakótelepet is hiábavaló keresni. Maga a tereket dekonstruáló attitűd is nehezen illeszthető be az építészet alapvetően hasznosságra törekvő gondolkodásmódjába. Így lesz a történet végén a kitérő egyenesekből dekoráció, a robbantott tömegekből expresszív forma, ahogy ezt Zaha Hadid esetében megfigyelhetjük, de nála is inkább csak középületeken. 

Ahogy Robert Venturi megelőzte, vagy inkább megelőlegezte a posztmodern stílust, úgy lett Peter Eisenman a dekonstruktivizmus első, korai képviselője. 1967 és 1975 között tervezett 10 számozott házából öt épült meg: az I, II, III, IV. és a VI. A tervekben megfogalmazódott vizsgálódások célja a fogalmi tisztázás volt, a dekonstrukció a kísérletek eredménye.

Eisenman két célt jelölt meg a House I ismertetésekor: a terek kialakítása független legyen a funkciótól és a jelentéstől, valamint az épület befogadása ne az észlelés, hanem a megértés szintjén történjen. Ezek a célok a tíz ház tervezése során mindvégig aktuálisak maradtak. Az 1970-es House II és az 1971-es House III ugyanabból az absztrakt, kilencosztatú térből indul ki, de a folytatás különböző. A House II a kopár hegytetőre és a fák hiányára hivatkozva duplázza meg a tartószerkezetet, létrehozva egy pilléres és egy falas rendszert, amelyek megkérdőjelezik egymás létjogosultságát. 

A House III még ennél is bonyolultabb. A sok lépésből álló transzformáció eredménye egy közel kaotikus belső terű, halmazszerű épület, amelyről maga Eisenman mondja, hogy a tulajdonos ebben a térben valójában betolakodó, akinek a belakással vissza kell foglalnia a vele nem sokat törődő teret. Meglepően jól sikerült a visszafoglalás, a tulajdonosok szerették és sokáig lakták is a házat, pontosabban sok időt töltöttek a családi nyaralóban.

1975-ös House VI a sorozat utolsó megépült darabja, és ez talán nem is véletlen. Eisenman megfogalmazása szerint a ház egyszerre maga a transzformált objektum és egy filmfelvétel, amely a transzformáció folyamatáról szól. Ez a valóságban azt jelenti, hogy Eisenman az egyes elemeket úgy helyezi át, hogy érzékeljük az elmozdulást, de mivel minden transzformáció más, az áthelyezésnek nincs általános geometriai kulcsa.

Ha Frank Gehry neve hangzik el, mindenki íves fémfelületek halmazát képzeli maga elé, és ez az elmúlt két évtized középületeit nézve többé-kevésbé igaz is. Kevés lakóházat tervezett, de egyrészt néhány épület is kirajzolhat egy fejlődési utat, másrészt érdekes látni, hogy Gehry milyen eszközöket vet be, amikor szűkösebb a költségvetés, kötöttebb a homlokzat, mivel lakóépületről van szó. 

Az 1972-ben épült Ron Davis House első látásra akár egy modern, szabályos tömegű ház is lehetne, de ez csak a látszat. Az alaprajz kontúrja erősen trapéz alakú, a félnyeregtető átlósan lejt, az óriási teret labirintushoz teszik hasonlóvá a beillesztett tömegek. Valódi dekonstruktivizmusról még nincs szó, de pontosan mutatja azokat az irányokat és eszközöket, amelyek később meghatározták a stílust.

Mindössze hat év telt el, és minden megváltozott: elkészült Gehry saját családi házának bővítése, sokak szerint az első dekonstruktivista épület. Az 1978-as Gehry Residence olcsó anyagaival, szétrobbantott tömegével nagy ellenállást váltott ki a jól szituált környék lakóiból, annyira, hogy le is akarták bontatni. Szerencsére nem így történt, az épület ma is használatban van, a szerencsések megtekinthetik a régi házat körülvevő szilánkos, de barátságosnak tűnő átmeneti teret.

Gehrytől harmadiknak következzen egy példa arra, hogy a fejlődés nem mindig lineáris, az első dekonstruktivista házat nem követi automatikusan a többi. Az 1987-es Winton Guest House inkább egy igazi, jó minőségű amerikai posztmodern épületnek tűnik . Ha mindenáron a dekonstruálás nyomait keressük rajta, a lakótér részekre bontását, a terek formáját és minimális méreteit érdemes tanulmányozni, ezeket is inkább a valóságban, mert az épület külső képei alapján nem derül ki a ház valódi léptéke.

A valódi, elvszerű dekonstruktivizmus nem tartott sokáig, a kilencvenes években már csak a módosult változatokkal találkozhatunk. Mint Gehry esetében is, általában az expresszív, íves és hegyes formák halmozása felé tolódik a hangsúly, de vannak kivételek. Ben van Berkel 1998-as, egészen különleges épülete, a Mobius House a családi ház működésének funkcionális megújítására épít, ezt hozza összhangba a dekonstruktivista formákkal. Elképzelhető, hogy ez a magyarázat téves, és közelebb járunk az igazsághoz azzal, hogy a lakófunkciókon, valamint a hozzájuk rendelt időszakaszokon alapuló elrendezés pont ezt a formát kívánta, pont ez a némiképp szilánkos fekvő nyolcas fejezi ki a lényeget.

Összefoglalás

Az előző hat fejezetben 40 feldolgozott és további 120 hivatkozott példa a 20. század lakóhelyeinek sokszínűségét reprezentálja. Bár az összesítő ábrán minden ház egyértelműen valamelyik csoporthoz tartozik, ez nem jelent kizárólagosságot: ha az adott épület a funkcionalista térszervezés sajátosságait mutatja, akkor joggal kerülhet be a funkció csoportba, ezzel nem zárva ki a tradicionális hatások vagy a szabad formálás lehetőségét. 

A legtöbb épület a négy pólus – funkció, forma, utópia és tradíció – között helyezkedik el, és mindig a legerősebb pólus vonzásának megfelelő csoportba kerül. Vannak eldönthetetlen helyzetek, ilyenkor, mint például a racionalizmus esetében, a szöveges bemutatás oldja fel a szigorú kategorizálás ellentmondásait.

Külön említést érdemel a két utolsó kategória, a szintézis és az ellentmondás. Műalkotás nem létezhet harmónia nélkül, az ellentmondásokkal teli épületnek is szüksége van összehangoltságra. Ugyanúgy a szintézis sem azt jelenti, hogy az alkotásban nincs feszültség vagy disszonancia, ezek nélkül csak érdektelen házak születhetnek. Mindebből nem az következik, hogy nincs értelme két kategóriáról beszélni, csak annyi, hogy a két végpont között folyamatos az átmenet, minden esetben a hangsúlyok döntenek.

Igazán jól használható rendszert akkor kapunk, ha a hat kategóriát nem rekeszeknek tekintjük, hanem címkéknek. A Palais Bulles esetében a végtelenségig lehetne érveket keresni, hogy az utópia vagy a forma jellemzi jobban a buborékok struktúráját, de mi értelme a vitának, ha az #utópia és a #forma címke együtt sokkal pontosabban adja vissza Antti Lovag épületének lényegét?

RENDSZEREZÉS

Az előző fejezetekben tipikus építészeti gondolkodásmódokat kerestünk, és ezek alapján hat csoportba soroltuk a 20. század lakóhelyeit. A vizsgált funkcionális, térszervezési, szimbolikus és formálási kérdések mellett nem mindig esett szó a lakóházak többi fontos tulajdonságáról. Az alábbi rendszerezés az építés idejét és földrajzi helyét, az épülettípusokat, a beépítést, a közlekedési rendszereket, a lakások fajlagos méretét és térrendszerét veszi sorra, és a 40 példa címkéi alapján ezekre mutat találatokat. Az egyes kifejezések értelmezésében segíthet Bitó János Lakóépületek tervezése című könyve

idő és hely

Egy kor épületeit hagyományosan időrendben, az egymás után következő építészeti stílusok és irányzatok alapján szokás bemutatni. A Habitatio tananyag esetében ettől eltértünk, mivel a gyűjtés célja a sokféleség és a kölcsönhatások érzékeltetése volt. A 40 példa a legnagyobb erőfeszítéssel sem kényszeríthető be a premodern, korai modern, későmodern, posztmodern idősávokba, a keresés évtizedekre szűrve mutat találatokat.

évtizedek:
1901-1910
1911-1920
1921-1930
1931-1940
1941-1950
1951-1960
1961-1970
1971-1980
1981-1990
1991-2000  

A 20. századra jellemző az építészeti stílusok és irányzatok robbanásszerű elterjedése az öt földrészen, az elterjedés mértéke és az épületek minősége viszont nem egyenletes, ezért a 40 példa nem reprezentatív, a bemutatott házak többsége európai vagy amerikai. Minden példa megtekinthető a térképen, ennek ellenére nem haszontalan földrészenként és nagyobb régiónként címkével ellátni és ennek alapján is szűrni a példákat. 

földrészek:
Észak-Amerika
Közép-Amerika
Dél-Amerika
Európa
Afrika
Ázsia
Ausztrália

európai régiók:
Észak-Európa
Nyugat-Európa
Közép-Európa
Dél-Európa
Délkelet-Európa
Kelet-Európa

lakóháztípusok és alrendszerek

Minden lakóépülettervezéssel foglalkozó tankönyv és példatár megkülönböztet családi házakat, sorházakat, átriumházakat és többlakásos lakóházakat, rendszerezi azokat a beépítés, a szintszám, a lakásszám, a közlekedési rendszer és egy sor további szempont szerint. Ezek egy részére a habitatio is mutat találatokat, azonban a mi kategóriáink inkább az elvi különbségekre koncentrálnak, mint a mennyiségiekre. Határeset és nehezen értelmezhető példa még így is marad közöttük.

családi házak

A 40 példa között 24 családi ház található. Ez a kategória elég tág, egyaránt szerepelnek benne nyaralók, középosztálybeli családi házak és luxusvillák is, de a valóságban akár a méret, akár a használat időtartama szerint akarjuk meghatározni az egyes altípusokat, nem kapunk releváns csoportokat. Jobbnak tűnik a beépítések szerinti csoportosítás: a házak többsége szabadon álló vagy zártsorú beépítésű (illetve a kettő átmenete, a Japánban megszokott 1 méter távolság a szomszédok között, mint a Toy House X esetében), és vannak az áttelepíthető épületek, mint a Kubeflex, vagy a Futuro.

beépítések:
szabadon álló
zártsorú
áttelepíthető

szövetes beépítések

Szövetes beépítésből összesen egy került a példák közé. A családi házakhoz képest viszonylag kevés sorház és átriumház épül, ráadásul ezek a telepszerű beépítések a műfajból következően kevésbé egyediek, a színvonalas megoldások így elég ismertek a nemzetközi szakirodalomban. (A morfológiájában szövetes Palais Bulles minden szempontból egyedi: a funkciója nyaraló, mérete szerint luxusvilla, társasági használata folytán akár középület is lehetne, végül hosszas mérlegelés után a családi házakhoz került).

többlakásos házak és lakóstruktúrák

A többlakásos házakból és lakóstruktúrákból kiválasztott 15 példa nagyságát, beépítését és belső szervezését tekintve egészen különböző. Találhatók közöttük foghíjbeépítések, lakótömbök, lakótelepek és kisebb megastruktúrák. Az épületek közös közlekedőrendszere is minden típust felvonultat a fogatolttól a folyosós rendszerekig, beleértve a kettő kombinációját is. 

beépítések:
foghíjbeépítés
tömbtelek beépítése
pontház és sávház

közlekedőrendszerek:
fogatolt rendszer
folyosós rendszer
kevert fogatolt és folyosós rendszer

lakások tulajdonságai

Egyszerű feladatnak tűnik egy lakás szintszámát, egy főre eső alapterületét és térrendszerét megállapítani, de ez csak a látszat, mivel a szükséges alaprajzok és metszetek sokszor nem állnak rendelkezésre, illetve megvannak, de lépték nélkül, vagy olvashatatlanul rossz minőségben. Látszat azért is, mert az értelmezésükhöz további adatokra volna szükség, amelyekre a rajzokból a legjobb esetben is csak következtetni lehet. Ha nincs más eszköz, segítenek az analógiák, a járatos méretek és nem utolsósorban a jó szemmérték.

szintszám

Egy metszetről könnyedén megállapítható a lakás szintszáma, kivéve, ha alaprajzok hiányában nincs elég információnk. Csak a lakófunkciót tartalmazó szintek számítanak: az a pinceszint például, ahol csak garázs és tárolás van, nem tartozik a lakórészhez, mint ahogy az üres padlás sem. Az is előfordul, hogy van ugyan információ, de nem egyértelmű: mi van, ha az előbb említett pinceszintre lakófunkciók is kerülnek? 

Ebben a kérdésben is igyekeztünk mindig a lehető legegyszerűbb megoldást választani: ha az adott szint kis területű vagy bizonytalan funkciójú volt, inkább nem vettük figyelembe.

lakás szintszáma:
egyszintes
kétszintes
három- vagy négyszintes

fajlagos alapterület

A fajlagos alapterület kiszámításához két adat szükséges: a lakás területe és a lakók száma. Az alapterület megállításához az összes méretezett alaprajzra szükség van, ennek hiányában a bútorokból, berendezésből, lépcsőkből és egyéb sztenderd méretű elemekből lehet a négyzetméterekre következtetni. Az eredményből levonandó a gépkocsitárolás, az iroda, a kisbolt és minden, ami nem lakófunkció. A lakók számát sem könnyű megtudni, mert ha nincs adat, akkor az ágyak számából, vagy a hálószobák méretéből tudunk következtetni. 

Értelmezési problémákba is ütközhetünk, mint a Palais Bulles esetében, ahol nem könnyű eldönteni, hogy a számos vendég is lakáshasználó, vagy csak a tulajdonosok. Előfordulhat, hogy egy épületen belül eltérő igényszintű, és ebből következően eltérő fajlagos alapterületű lakásokat alakítottak ki, erre példa az Edificio Copan, amely épp ezért két kategóriában is szerepel.

lakás fajlagos alapterülete:
5 m2/fő alatt
5 és 15 m2/fő között
15 és 40 m2/fő között
40 és 100 m2/fő között
100 m2/fő fölött

térrendszer

Egy lakásnak nagyos sok fontos tulajdonsága van az anyaghasználattól a nyílások méretéig, de talán a legfontosabb a terek rendszere. Kicsit leegyszerűsítve ez két dolgot jelent: az egyes terek méreteit (szélesség, hosszúság, magasság) és a terek kapcsolatait egymással és a külvilággal. A Habitatio három alapvető rendszert és ezek átmeneteit különbözteti meg, így alakul ki az öt kategória.

A cellás rendszer a korábbi évszázadok általános megoldása, ahol minden helyiség egy zárt, falakkal körülvett egység, ezeket a tereket (termeket, szobákat és kis helyiségeket) ajtók és ablakok kötik össze egymással és a külvilággal.

A funkcionalista rendszer a korábban megismert cellás rendszert használja a lakás hálófunkciókat tartalmazó felében, míg a másik felében nagy, világos és szabadon formált tereket alakít ki a nappali funkciók részére, utóbbiakat lehetőség szerint teraszkapcsolattal. 

Az egyterű rendszer, mint ahogy a neve is mutatja, igyekszik minden lakófunkciót egy helyen kielégíteni. Az egyterűség ritkán valósul meg tökéletes formában. A lakók nem szokták feladni a szeparáltság igényét, így a megoldás legtöbbször egy kompromisszum, amelynek köszönhetően a család tagjai nem mindig látják vagy hallják egymást csillapítatlanul. Bizonyos funkciók még a legforradalmibb megoldásokban is általában szeparáltak.

A cellás és a funkcionalista rendszer átmenete leginkább a többlakásos házak sajátja, a funkcionalista és az egyterű átmenete a józan kísérletezők terepe.

lakás térrendszere:
cellás térrendszer
cellás és funkcionalista térrendszer közötti átmenet
funkcionalista térrendszer
funkcionalista és egyterű lakás közötti átmenet
egyterű lakás