Setesdal tanya

Amikor II. Oszkár, Svédország és Norvégia királya 1881-ben megalapította az első szabadtéri múzeumot, Setesdal vidékén még szinte középkori viszonyok között éltek az emberek. Az 1000 méter magas hegyek között gyalog és lóháton lehetett közlekedni, vasút nem járt, az országutat is csak nemrég építették.

A skanzen egyik legrégebbi lakóháza, az Amlistuen 1650 és 1700 között épült, de maga a tűzhelyháznak nevezett típus (årestue) már akkor is ősinek számított. Az előszobából, kamrából, és egy 6×6 méteres lakószobából álló ablaktalan házat, mint mindent, fenyőfa rönkökből építették. A szoba közepén volt a szabad tűzhely, itt főztek és fűtöttek, a füst a tetőre vágott lyukon keresztül távozott. Szinte minden bútort beépítettek, a sarkokban elhelyezett rövid és széles ágyakat is, ahol az emberek az akkori szokás szerint csak összegömbölyödve tudtak aludni.

A terményeket külön épületben, az egy-, vagy kétemeletes loft alsó szintjein tárolták. A tetőtérben jobb ruhákat és más értékes tárgyakat tartottak, de vendégszobának és nyári hálóhelynek is használták. Amikor a magtár üres volt, béresek és idősebb gyerekek lakták.

A családi gazdaságok általában egy magtárból és egy lakóházból álltak, és két család használt egy közös udvart. A skanzenben mégsem négy, hanem öt ház áll egymás mellett, mert a fejlődés Setesdalt sem kerülte el: az egyik földpadlós årestue mellé új ház épült üvegezett ablakokkal, nagy kandallóval és fapadlóval, onnantól a régit már csak sütésre, főzésre és mosásra használták.