Palánkfalú ház

Az Ausztráliától északra fekvő Új-Guinea szigetének természeti viszonyai rendkívül változatosak. A sziget belső, hatalmas kiterjedésű területe, a Pápua Felföld lepusztult mészkő-hegység, ahol a karszt fennsíkot mély töbrök, hasadékok, völgyek szabdalják. A völgyek peremén futó hegygerincek korábban szinte hermetikusan elzárták a külvilágtól az itt élő embereket, ennek következtében szinte minden egyes völgy egy-egy önálló kultúrának, nyelvnek ad otthont, melyet a szomszédos népek nem is értenek. Emiatt vált a sziget rekorderré: a világ ismert nyelveinek hatodát itt beszélik.

A fennsík átlagos tengerszint feletti magassága 1300-1500 méter, s ez igen kellemetlen éghajlatot eredményez: noha a terület az egyenlítő közelében fekszik, hajnalonként gyakoriak a fagyok is. A tagolt domborzatú, kedvezőtlen és egészségtelen klímájú területen az égetéses földművelés csak kevés embert tud eltartani. Emiatt, és a zord éghajlat következtében a Pápua Felföld építészete takarékos: az itt lakók egyszerű, palánkokból összerótt házakat építenek a lehető legkisebb méretben. Az épületek nemcsak alaprajzi méretükben kicsik, de kifejezetten alacsony építésűek és parányi ajtónyílásaik vannak.

Szinte az egyetlen építőanyag a hasított deszka, vagy palánk. Élére állítva ezek adják a fal szerkezetét, merevítésül alul a földbe beásva, felül pedig egy doronggal, mint kezdetleges koszorúval a fal tetején összekötözve. A tető vázát szintén dorongok adják, erre kerül a többnyire fűből, de nem ritkán szintén palánkból készített héjazat.

A Pápua Felföld lakói hol nemenként elkülönülve hosszú házakban, hol pedig nagycsaládi kötelékben kisebb kör alaprajzú házakban élnek, igen változatos eloszlásban. Mindkét háztípus esetében azonos a fent említett szerkezet, illetve a kémény nélküli kialakítás, amelynek következtében egy-egy völgybeli falu képét a pipáló házak látványa határozza meg.