A középkori csarnokházakban még egyetlen nagy közös térben éltek az emberek, a lovak, a tehenek és a szárnyasok. A lakóistállókban ez volt a természetes, az állatok melege segített átvészelni a telet.

Az idők során a belső tér differenciálódott, ötszáz évvel ezelőtt kialakult a Zweiständerhaus. Nevét a hosszú, nyeregtetős épületen (általában 12×24 m) végigfutó kettős tölgyfa oszlopsorról kapta. A tetőt zsúppal (csépelt rozsszalmával) fedték, a külső és belső falak sűrű favázát vesszőfonattal erősített vályoggal töltötték ki.

Az épület kapuján egy jól megrakott szekérrel is be lehetett hajtani az istállók közé. Innen, a Dieléből lehetett a szénát felrakodni a padlásra, itt dolgozták fel a learatott terményeket is, de ugyanitt ülték meg az ünnepeket és itt ravatalozták fel a halottaikat is.

Diele mögötti burkolt tér a Flett, itt szabad tűzön főztek, füstöltek, a sonkák később is itt lógtak a gerendákról. Ugyanez a tűz melegítette az egész házat is, de télen így se volt több 10-12 foknál, hiába voltak még mindig egy légtérben az állatokkal.

A 18. századtól felgyorsultak a változások, megjelent a nagyobb (akár 15×50 m) és magasabb háztípus, a Vierständerhaus. A tölgyet sokszor fenyőfával helyettesítették, a szabad tűz helyett kandallóval és kályhákkal fűtöttek, több lakóhelyiséget válaszottak le, alvókamrák (Schlafkammer) helyett már ágyakban aludtak az emberek.

Csarnokházak egészen a 19. század végéig épültek, szegényebb vidékeken még ma is sok van belőlük. A német-szláv határterületeken elterjedt kerek falutípus, a Rundling is ilyenekből áll, ahol eredetileg csak öt házat építettek félkörben, később a nagy telkeket 2-3-4 szeletre osztották, és a beépítést is kiegészítették teljes körré.