A Tigris folyó mocsarainak halászó-vadászó, vízibivalyokat tenyésztő lakói nádból és iszapból készítenek mesterséges szigeteket, ide építik 5000 éve változatlan formájú házaikat. Az úszó szigeteken minden nádból készül, a különböző méretű, de hasonló szerkesztésű lakóházak ugyanúgy, mint a bivalyok karámjai. Egy-egy kisebb házban alszanak a szülők és a gyerekek, a nagyobb, reprezentatív épület a mudhif, ahol a család a vendégeket fogadja. A kis szigeten még a karámot, egy szénakazlat, és az egyetlen agyagból készült építményt, a kemencét kell elhelyezni.

A házépítés technikáját a mocsári arabok kétszáz nemzedéke őrzi és tökéletesíti folyamatosan. A learatott és kiszárított nádból vastag kötegeket készítenek, ezeket két sorban, egymástól 2 m távolságban jó mélyen beássák a mesterséges sziget talajába. A kötegeket ívesen, 1-2 méter átfedéssel egymás felé fordítják, és szorosan összekötözik őket. Az így létrejött patkókat hosszanti irányban vékonyabb nádkötegekből készült szelemenekkel fogják össze, majd az íveket gyékényből készült szőnyegekkel borítják be. Az épület két bütüjét nádkötegekből készült oszlopokkal és jól szellőző rácsos felületekkel zárják. Az elkészült ház viszonylag rövid életű, mert a talajba beásott nádkötegek 7-10 év alatt elkorhadnak. A mocsári arabok ezért még nem építenek egyből új házat, csak levágják az alját, az alacsonyabb mudhif újabb hét évig használható.

Az ötezer éves idilli állapot 1992-ben ért véget, Szaddam Husszein iraki elnöknek akkor lett végképp elege abból, hogy a síita lázadók hagyományosan ezen a vidéken találnak menedéket, ezért a vízügyesekkel tervet dolgoztatott ki a mocsarak lecsapolására. Az itt élő 100 000 mocsári arab elmenekült, az úszó szigetek és a nádházak elpusztultak. A mai vezetés megpróbálja a folyamatokat visszafordítani, de ez a kultúra már soha nem lesz olyan, mint valaha.