Manggarai Mbaru Niang

Az 1100 méteren fekvő Wae Rebo négy órányi járásra van az utolsó járművel megközelíthető településtől. Az elzártság miatt itt még megmaradt a szigetre valaha jellemző életmód: a helyiek kukorica és manióka mellett kávét, fahéjat és vaníliát termesztenek, amit a piacon rizsre, halra cserélnek.

A falu a hagyomány szerint hét házból áll. Ha szükséges, és az öregek is úgy döntenek, a régi ház helyére újat építenek. Ehhez rengeteg építőanyag és munkaerő kell, ezért az építkezésben mindenki részt vesz. Először füvet gyűjtenek a ház fedéséhez, amit a régi házban a tűz mellett kiszárítanak, majd keresnek a fő tartóoszlophoz egy 70-80 éves worok fát a az őserdőben, amit közösen visznek a faluba. A ház szerkezetét különféle, helyben termesztett fából és bambuszból építik, amiket rattannal kötöznek egymáshoz. Végül a tetőfedést készül, ez 40 ember két napi munkája. A szertartások az egész építkezést átszövik: a worok kivágásakor, az építkezés megkezdésekor és befejezésekor, beköltözéskor tyúkot, disznót, esetleg kutyát áldoznak.

Az ötszintes, ház egyre szűkülő körei és az emeletek szerepei a falu összetartozását szimbolizálják. A ház alatti térben baromfit tartanak, a földszint egyik fele a vendégfogadás helye, a másik a lakótér, ahol mindig ég a tűz. Ezzel fűtenek és főznek, valamint a füst védi a tetőfedést a molyoktól és a korhadástól. Az első emeleten az ételeket és az eszközeiket tárolják, a másodikon van a magtár, felette a vészmagtár, hosszú szárazság vagy mezőgazdasági katasztrófák esetére. A legfelső szint az ősök szellemeinek fenntartott hely.

Néhány éve fiatal indonéz építészek találtak a romos falura, önkéntesekkel és a helyiekkel közösen felújították a régi házakat és újjáépítették a három hiányzót. Az építészek díjat nyertek, a falu a világörökség része lett, azóta több mint heti tíz turista érkezik. Ma már napenergiával világítanak, és egy mini vízierőmű is készül.